— …szétharapta! Emlékszel Bucira, kisfiam?
Gabriella egy pillanatra abbahagyta az ajándékok kipakolását, és kérdőn a fiára nézett, mintha a történet hitelességét tőle várná megerősíteni.
— Persze, hogy emlékszem — felelte Márk elgondolkodva. — A mi kutyánk volt… De anya, mondd csak, miért hoztad el mindezt?
— Hogyhogy miért? Szükség lesz rá! — csapta össze a kezét Gabriella. — Ha megérkezik a baba, nem kell majd fejvesztve rohangálnotok a boltokba. A másik szatyorban textilpelenkák vannak, meg egy csomag újszülött pelenka is. Jaj, ha visszagondolok, nekünk mennyivel nehezebb volt! Szinte semmink sem volt, mégis felneveltünk benneteket. Folyton mostam, vasaltam azokat a végtelen mennyiségű pelusokat… Norbert rengeteget segített, igaz, drágám? Éjszakákon át fenn voltunk, mégis ember lett belőled, Márk! Most rajtatok a sor, fiatalok. Mi lassan átadjuk a stafétát.
Eszter halvány mosollyal próbálta tompítani a helyzet élét.
— Nagyon kedves öntől, Gabriella, de… egyelőre nincs szó unokáról.
— Hogyhogy nincs? — hökkent meg az anyós. — Egyáltalán nem?
— Egyáltalán — bólintott Eszter nyugodtan.
— Norbert, hallod ezt? Ez tűrhetetlen! — fordult a férjéhez Gabriella.
Norbert a kanapén ült, láthatóan békés közönnyel lapozgatott egy magazint, amit ott talált. Fel sem nézett azonnal.
— Lesz még, lesz, csak ne sürgesd őket — mondta végül békítő hangon. — Inkább csinálok egy közös fotót. Gyertek közelebb… igen, kicsit balra… Márk, öleld át anyádat… úgy ni! Remek, és már készül is a kép.
Attól a naptól kezdve Gabriella szinte hagyományt teremtett: minden alkalommal valami újabb holmit hozott a „jövendő” babának. A férjének kijelentette, hogy fölösleges pénzt költeni konyhai gépekre meg lakásfelszerelésre; ha megérkezik a kicsi, minden fillér jól jön majd. Ez befektetés a jövőbe — hangsúlyozta.
Norbert nem vitatkozott. Mindig is a békésebb utat választotta, és pontosan tudta, hogy ha a felesége egyszer elhatároz valamit, lehetetlen eltéríteni. Minek akkor fölöslegesen idegeskedni? Előbb-utóbb úgyis hasznát veszik ezeknek a dolgoknak. Hogy mikor, az már más kérdés.
Egy év elteltével Eszterék kénytelenek voltak külön polcot felszabadítani a szekrényben az összegyűlt babaholmiknak, de még így sem fért el minden.
— Márk, szerinted azt hiszi, ha teleszórja a lakást ezekkel a cuccokkal, gyorsabban érkezik az unoka? — kérdezte egy este Eszter, miközben egy újabb csomagot próbált betuszkolni a szekrénybe.
Márk zavartan megvakarta a tarkóját.
— Hát… ne törődj vele, Eszter.
— Dehogy nem törődöm! Folyamatosan nyomást gyakorol ránk. És ezek a tárgyak… egyszerűen fullasztó az egész. Komolyan mondom, legszívesebben eladnám őket. Mit szólsz, feltölthetnénk valamelyik hirdetési oldalra?
— Szerintem azzal csak olajat öntenénk a tűzre — rázta a fejét Márk. — Ráadásul tényleg szükség lehet rájuk egyszer.
— Elmagyaráztuk neki, hogy előbb be kell fejeznem a gyakornoki időmet, aztán szeretnék legalább egy kicsit dolgozni az új pozíciómban, mielőtt elmegyek szülési szabadságra. És még utazni is terveztünk…
— Eszter, nyugodj meg — szakította félbe határozottan Márk. — Senki sem kényszerít bennünket semmire.
A következő szilveszterkor ismét összegyűlt a család az ünnepi asztal körül. Eszter szülei messze éltek, ritkán tudtak eljönni, így az ilyen alkalmak többnyire Gabrielláék otthonában zajlottak, ahol a pezsgőspoharak csilingelése már előre sejtette, hogy a téma aligha marad sokáig érintetlen.