Nem sírt. A könnyei mintha elapadtak volna. Inkább valami különös könnyebbséget érzett, mintha egy súlyos, poros zsákot emeltek volna le a válláról. Lenézett a kezére – a bőre száraz volt, érdes, idegen.
– Semmi baj – mondta halkan a csendbe. – Veszek másikat.
Feltápászkodott, és kitárta az összes ablakot. A késő őszi, metszően hideg levegő berontott a lakásba, kisöpörve az állott szagokat, az odaégett étel füstjét és az idegen öregség nyomasztó levegőjét. Anna fogta a szemetesvödröt, belekaparta a serpenyőben maradt maradékot, a kanapén felejtett zoknikat, és azt a bizonyos kockás papírlapot is gondolkodás nélkül a hulladék közé hajította.
Öt hónap telt el.
A válás gyorsabban lezajlott, mint várta. Gábor be sem ment a tárgyalásra, írásban kérte, hogy nélküle döntsenek. Közös ismerősöktől jutott el hozzá a hír: visszaköltözött a faluba, biztonsági őrként dolgozik egy szupermarketben, és újra az anyjával él.
Anna közben átalakította a hálószobát. Kifestette a falakat, lecserélte a bútorokat, és végre megvette azt a hatalmas ágyat, amelyről évek óta álmodott. Vett egy kutyát is – egy örökké csóváló farkú spánielt, akit Baxnak nevezett el.
Egy áprilisi estén Baxszal sétált a ház melletti parkban. A föld nedves volt, a fák rügyeztek. A zsebében megrezdült a telefon. Ismeretlen szám.
– Halló?
– Anna? – A hang bizonytalan és fojtott volt. Mária.
Anna megtorpant. Bax izgatottan húzta a pórázt, az első friss fűcsomókat szimatolva.
– Hallgatom.
– Tudod… lenne egy kis gond – hebegte az anyósa. – Gábor… túl gyakran nyúl az üveghez. Elveszítette az állását is. Nem tudom, mit csináljak vele. Folyton azt hajtogatja, hogy te tetted tönkre az életét.
– Én? – Anna ajkán halvány mosoly futott át.
– Hát ki más? Kidobtad, elvetted tőle a támaszt. Figyelj, Annácska… a városban vagyok vizsgálaton. Arra gondoltam, esetleg felugranék hozzád. Egy éjszakára. A szállodák drágák. Beszélgetnénk. Hoztam málnalekvárt is.
Anna maga elé képzelte: valahol a közelben állhat, ugyanazzal a kockás táskával. Abban bízik, hogy az idő mindent eltörölt. Hogy egyedül maradt nőként – mert szerinte annak kell lennie – majd meglágyul egy üveg lekvártól.
– Mária – felelte nyugodtan. – Nincs vendégszobám.
– Elég egy heverő is! Meghúzom magam csendben. Látom, hogy egyedül vagy, nehéz lehet…
– Nekem most könnyű – vágott közbe Anna. – Kifejezetten könnyű. És lekvárt sem eszem.
– Szívtelen vagy! – csattant fel a hang a vonalban, az előbbi alázat eltűnt. – Mindig is önző voltál! Hogy te…
Anna bontotta a hívást, majd azonnal letiltotta a számot.
Felnézett az égre. Tavasz volt. A levegőben nedves föld és fakadó rügyek illata keveredett.
– Gyere, Bax, menjünk haza – mondta, és megsimogatta a kutya fejét. – Olyan vacsorát vettem neked, hogy el sem hiszed.
Otthon első útja a hűtőhöz vezetett. Egyetlen papír díszítette: egy fényes fotó a tengerpartról, ahová nyáron készül. Egyedül. A képen mosolygott – szabadon, felszabadultan –, egészen másként, mint amikor valaha Gábort várta haza egy idegen menetrend szerint.