A kislány dacosan folytatta:
– Hallottam, miket mondanak rólad. Mindig beleavatkozol más dolgába, és úgy viselkedsz, mintha te lennél a főnök. Apa is ezért nem jön hozzád. És én sem fogok többet!
Erzsébet mozdulatlanná dermedt a konyha közepén, kezében a késsel, amellyel éppen a sajtot szeletelte. A penge megállt a levegőben. Lilla mondatai élesebben hasítottak belé, mint bármilyen kés: minden szó külön fájdalomként visszhangzott benne. Nem egyszerű szemrehányás volt ez, hanem mintha a létezését kérdőjelezték volna meg – azt, hogy ő nagymamaként bármit is jelent.
Érezte, hogy könny szökik a szemébe, de nagy erővel visszatartotta. Nem akart gyengének látszani az előtt, aki ilyen mélyen megbántotta.
– Rendben – felelte végül higgadt hangon. – Ha így gondolod, nem kell jönnöd. Öltözz fel, visszaviszlek anyáékhoz. Reggelizel majd otthon.
Lilla sértetten felszisszent, és beviharzott a szobába átöltözni. Erzsébet egyedül maradt a konyhában. A csend súlyosan nehezedett rá. Azt latolgatta magában, vajon helyrehozható-e még mindaz, ami az imént elhangzott, vagy talán már visszafordíthatatlanul eltört valami közöttük.
Amikor megérkeztek Renáta és Márk lakásához, Erzsébet szó nélkül átadta a gyermeket a szüleinek. Nem lépett be, még a küszöbön sem időzött, hanem azonnal a lift felé fordult.
– Anya, nem jössz be egy percre? – kérdezte meglepetten Márk. – Máskor mindig be szoktál.
– Most nem – rázta meg a fejét az asszony. – Dolgom van. Adjátok neki a reggelit, még nem evett.
Ezzel sarkon fordult és elment.
Eltelt egy hét. Azóta a bántó mondatok ólomsúlyként ültek Erzsébet lelkén. Senki nem hívta, üzenet sem érkezett, a napok pedig eseménytelenül peregtek tovább.
Egyik délután váratlanul megszólalt a csengő. Nem számított látogatókra, ezért meglepetten tárta ki az ajtót. A küszöbön Márk állt lehajtott fejjel, mellette feldúlt arccal Renáta, mögöttük pedig Lilla, akinek szeme vörös volt a sírástól.
– Mi történt? – kérdezte ijedten Erzsébet, miközben hátrébb lépett, hogy beengedje őket.
– Bocsánatot kérni jöttünk – mondta halkan a fia.
– Lilla, mondd el – sürgette Renáta, finoman, de határozottan megfogva a kislány karját.
A gyermek könnyes tekintettel nézett a nagymamájára.
– Nagyi, sajnálom, amit mondtam – tört ki belőle újra a zokogás. – Nem gondoltam komolyan. Dühös voltam, mert elvetted a telefonomat, és azért beszéltem így.
– Erzsébet – kezdte idegesen Renáta. – Szeretném, ha tudná: mi otthon nem beszélünk magáról rosszat. Nem tárgyaljuk ki. Igaz, néha nem örülök, amikor megmondja, hogyan éljünk vagy vezessük a háztartást, de ha valamiben nem értek egyet, azt mindig nyíltan elmondom.
– Anya, ha Renátának nem is hiszel, nekem higgy – tette hozzá csendesen Márk. – Lilla kitalálta az egészet. Amit rólunk állított, az nem igaz.
Erzsébet némán állt, próbálta rendezni a gondolatait. Végül összeszedte magát, és Lillát a szobába küldte, hogy egy kicsit nyugodjon meg, majd a szülőket a konyhába invitálta.
– Kezdjétek az elején – kérte komolyan.
Kiderült, hogy amikor Lilla hazaért azon a napon, sokáig hallgatott arról, mi történt a nagymamájánál. A szülei eleinte azt hitték, csupán egy szokásos fegyelmezés miatt sértődött meg.