Péter szavai még ott vibráltak a levegőben, amikor a bejárati ajtó tompán becsapódott mögöttük. A lakásban hirtelen sűrű, nyomasztó csend telepedett meg, mintha vihar készülődne valahol a falakon túl. A férfi lassan Anna felé fordult; a tekintete tele volt bizonytalansággal és ki nem mondott kérdésekkel. Anna érezte, hogy a torkát fojtogatja valami, de nem engedte, hogy a könnyei előtörjenek.
— Nem így akartam… — kezdte Péter halkan. — Tényleg nem. Anyáék bajban voltak, a lakásfelújítás…
Anna fáradtan felnevetett, de a hangjában nem volt vidámság.
— Miféle felújításról beszélsz? — nézett rá kimerülten. — Egyetlen falhoz sem nyúltak. Egyszerűen beköltöztek ide, mintha joguk lenne hozzá. Ez az én otthonom, Péter. És te végignézted.
— Ez így nem igaz! — csattant fel a férfi, sértettségtől remegő hangon. — Nem rossz szándék vezette őket. Azt hitték, mindenkinek könnyebb lesz együtt.
— Kinek lett könnyebb? — kérdezte Anna, miközben leereszkedett a kanapéra. Úgy érezte, minden ereje elhagyja. — Neked? Nekik? Valaki megkérdezte, én mit szeretnék?
Péter mellé ült, és megpróbálta megfogni a kezét, mintha ezzel visszatarthatná azt, ami már elindult közöttük. De Anna ujjai hidegek maradtak, és nem simultak az övébe.
— Beszélek velük. Visszacsináljuk. Adj egy kis időt…
Anna lassan megrázta a fejét. A hangja alig volt több suttogásnál, mégis kérlelhetetlenül csengett.
— Nincs mit visszacsinálni. Holnap beadom a válókeresetet.
— El akarsz válni? — Péter szinte felpattant. — Egy ilyen… apróság miatt?
Anna keserűen elmosolyodott.
— Ha szerinted ez apróság, akkor semmit sem értettél meg. Hagytad, hogy a szüleid rendelkezzenek az életem felett. Tudtad, hogy hosszú távra terveznek itt, mégsem szóltál. Ez nem tévedés volt. Ez hátba szúrás.
Másnap Anna valóban megjelent a bíróságon. A keze nyugodt maradt, amikor aláírta a papírokat. Meglepte, mennyire tiszta a feje: sem pánikot, sem kételyt nem érzett. Amikor délután visszatért a lakásba, különös könnyűség járta át, mintha egy ólomsúly gördült volna le a mellkasáról.
Péter közben kétségbeesetten ingázott a szülei és a felesége között. Egy este csokor virággal állt az ajtóban, arcán bűnbánó kifejezéssel.
— Rájöttem, mennyit hibáztam — mondta. — Kezdjük újra, Anna. Kérlek.
Anna tekintete nyugodt volt, akár a dércsípte táj.
— Te már döntöttél, amikor nem álltál mellém. Most én döntök.
A válás kimondása után az élete lassan átrendeződött. Beiratkozott úszni, új frizurát csináltatott, színesebb ruhákat vásárolt. Barátaival esténként beült egy pohár borra — olyasmire, amit korábban kerülni mert, mert Erzsébet rosszalló pillantása mindig ott lebegett előtte képzeletben. Most először érezte, hogy nem kell senkinek megfelelnie.
Egy csendes estén a fotelben ült, könyvvel az ölében. Körbenézett a nappalin, amely végre ismét csak az övé volt. Rádöbbent, hogy rég nem érezte magát ennyire elevennek.
— Szabadság — mondta ki halkan, ízlelgetve a szót.
Ekkor megszólalt a telefon. A kijelzőn Erzsébet neve villogott. Anna egy pillanatig nézte, majd minden érzelem nélkül elutasította a hívást, és törölte a számot. Nem remegett a keze.
Ez a fejezet lezárult. Előtte egy új kezdet húzódott — egy élet, amelyben ő szabja meg a határokat, és senki nem lépi át azokat az engedélye nélkül. És ennél fontosabb most nem is létezett számára.