— Azt mondtam, hagyják el az otthonomat — ismételte Anna, ezúttal élesebben, hangja hidegen koppant a csempén. — Most rögtön. Szedjék össze a dolgaikat, és menjenek.
A rájuk boruló némaság szinte nyomasztóvá vált. Erzsébet arca hamuszínű lett, István értetlenül kapkodta a tekintetét, Péter pedig dermedten állt, ajkai résnyire nyíltak, mintha nem tudná összerakni a jelenet darabjait.
— Ezt nem teheted… — szólalt meg végül Erzsébet, hitetlenkedve.
— Dehogynem — felelte Anna metsző nyugalommal, egyenesen a szemébe nézve. — Ez a lakás az enyém. Az én tulajdonom. És itt mostantól nem fog senki dirigálni rajtam kívül.
Sarkon fordult, bement a nappaliba, ahol a vendégek az elmúlt napokban meghúzták magukat, és határozott mozdulatokkal elkezdte táskába pakolni a ruháikat. Az idő mintha lelassult volna, minden mozdulat külön súlyt kapott, de nem engedhette meg magának, hogy megtorpanjon.
— Anna, elég! — Péter utána lépett, és megragadta a csuklóját, zavartan, mint aki nem érti, hogyan csúszott ki a talaj a lába alól. — Ezt nem csinálhatod a szüleimmel!
— De igen — rántotta ki a kezét, állkapcsa megfeszült, hogy ne törjön ki belőle mindaz, ami régóta gyűlt benne. — És ha szerinted ez elfogadhatatlan, velük tarthatsz.
— Tessék? — Péter hátrahőkölt. — Engem is ki akarsz tenni?
— Nem küldelek el — rázta meg a fejét Anna. — Döntési helyzetbe hozlak. Vagy itt maradsz mellettem, és tiszteletben tartod a határaimat, vagy velük mész.
— Hálátlan vagy! — csattant fel Erzsébet, ajkát vékony vonallá préselve. — Mennyi mindent tettünk érted, és ez a köszönet?
— A csomagjaik készen vannak — vágott közbe Anna tárgyilagosan. — Öt percük van, hogy kilépjenek ezen az ajtón.
— Különben mi történik? — kérdezte Erzsébet gúnyos félmosollyal.
— Akkor értesítem a rendőrséget — hangzott a higgadt válasz. Anna tekintete rezzenéstelen maradt. — Jogtalan tartózkodás miatt feljelentést teszek. Ne kételkedjen benne, hogy megteszem.
— Péter! — kiáltott fel kétségbeesetten Erzsébet, fia karjába kapaszkodva. — Csinálj már valamit!
Péter azonban mozdulatlan maradt, mintha a padlóhoz szegezték volna. Zavarodottan nézett hol a feleségére, hol a szüleire. Arcán riadtság villant át. Soha nem kellett még ilyen választással szembenéznie.
— Ketyeg az idő — jegyezte meg Anna, és az órájára pillantott. A hangjából eltűnt a korábbi fáradtság; most szilárd volt és kérlelhetetlen.
Erzsébet már épp visszavágott volna, amikor István finoman megérintette a karját. Szavai csendesen, de határozottan csendültek.
— Menjünk, Erzsébet. Nyilvánvaló, hogy nem látnak minket szívesen.
— Hogy mondhatsz ilyet? — fakadt ki az asszony, arca eltorzult a sértettségtől. — Családtagokkal nem bánnak így! Péter, szólalj meg végre!
Péter idegesen toporgott, tekintetét kerülte Anna szemétől, mintha attól félne, hogy abban végérvényes választ talál. Rossz előérzet szorította a mellkasát, mégsem tudott határozottan kiállni egyik oldal mellett sem.
— Anna, talán nem kellene ennyire végletesen… Megbeszélhetnénk nyugodtan…
— Nincs miről tárgyalni — felelte Anna rendíthetetlenül, és a szavai úgy töltötték be a teret, mintha maguk a falak is mögé álltak volna. — Döntöttem.
Erzsébet és István lehajtott fejjel, megtörten gyűjtötték össze a maradék holmijukat, majd az előszobába indultak. Az ajtó küszöbénél Erzsébet még egyszer visszafordult. A szemében könny csillogott, hangja elcsuklott.
— Péterkém, csak nem hagysz itt bennünket?
Péter ott állt tanácstalanul, karjai ernyedten lógtak, majd bizonytalan mozdulattal széttárta őket.
— Anya… én… megpróbálok beszélni Annával. Talán sikerül valahogy elsimítani ezt az egészet.