– Mama, képzeld, cica vagyok! Miau! – a kilencéves Lilla bohóckodva nyújtogatta a nyelvét, grimaszokat vágott, és körbe-körbe szaladgált a szobában. – Egy cicának jár a csokis tej! Meg kell venned nekem. Miau!
Erzsébet rosszalló tekintettel figyelte az unokáját. Mindössze a hétvégére vállalta, hogy magához veszi a kislányt, de az már ennyi idő alatt is alaposan próbára tette a türelmét: hisztizett, hangoskodott, egy perc nyugalmat sem hagyott. Lilla hirtelen a sarokban szunyókáló öreg cicához, Murkához szaladt, meghúzta a farkát, majd sziszegve utánozta a macskahangot.
– Lilla! – szólt rá élesebben a nagymama. – Azonnal fejezd be ezt a viselkedést! Nem tűröm a rendetlenkedést!
A kislány tudta, hogy a nagymamánál nincsenek tréfák. Azonnal elkomorult, duzzogva fordult szembe Erzsébettel.
– Anya megengedi, hogy cicásat játsszak! Azt mondja, szabad ember vagyok, és az lehetek, aki csak akarok. Te meg mindent megtiltasz!
Erzsébetben forrni kezdett a méreg. Úgy érezte, Renáta teljesen félreneveli a gyereket. Mi lesz ebből a lányból tíz év múlva, ha így folytatják? Macska biztosan nem, de hogy kiegyensúlyozott felnőtt sem, abban szinte bizonyos volt.
A menyével való ellentétük közel egy évtizede húzódott – nagyjából annyi ideje, amióta Renáta feleségül ment Márkhoz, Erzsébet fiához. A kezdetektől úgy látta, hogy a fiatalasszony mindent másképp csinál, mint kellene: nem elég alaposan takarít, furcsán mos, és még a főztje sem az igazi.
Márk rendre azzal hárította el anyja megjegyzéseit, hogy ő elégedett a feleségével. Erzsébet azonban, valahányszor meglátogatta őket, rendetlenséget és szétszórtságot tapasztalt a lakásban. Hiába próbálta megtanítani Renátát „rendes” levest főzni – a jó szándékból mindig vita lett. Elég volt csak megemlítenie, hogy Márk ingei nincsenek megfelelően kivasalva, és a levegő azonnal feszültté vált, a beszélgetés pedig majdnem veszekedésbe csapott át.
Az évek során Erzsébet megtanulta, hogy nem szól bele a fiatalok háztartásába. A nevelés kérdésében viszont képtelen volt hallgatni. Úgy látta, Renáta túl nagy szabadságot ad a lányának, anélkül hogy a legalapvetőbb fegyelmet megtanítaná neki.
– Engem gyerekkoromban állandóan ellenőriztek a szüleim – mondta egyszer Renáta. – Megmondták, mit vegyek fel, hogyan éljek, mit csináljak. Nem akarom, hogy Lilla így nőjön fel. Legyen boldog gyereke, élvezze az életet, és ne érezze korlátok közé szorítva magát.
Erzsébet megpróbált szövetségest találni a fiában, de Márk csak vállat vont.
– Anya, szerintünk a szabadság fontosabb mindennél. Miért korlátoznánk fölöslegesen? Lilla majd megtanul dönteni. Bízunk benne.
Most, ahogy a kislány négykézláb rohangált és hangos „miaukat” hallatott, Erzsébetnek újra eszébe jutott ez a beszélgetés, és keserűen elhúzta a száját.
„Szabadság? Ugyan már. Ez inkább fejetlenség” – gondolta magában. „De majd én megmutatom, hogyan kell rendesen nevelni egy gyereket. Egyszer még hálásak lesznek érte.”
– Lillácskám, elég volt a szaladgálásból – szólalt meg végül határozottan. – Gyere, vacsorázunk.
A hangjában nem volt helye vitának, és a kislány, bár kelletlenül, de elindult a konyha felé.