— akadályokba ütközött — folytatta Erzsébet jelentőségteljes sóhajjal. — A szakemberek csak ígérgetnek, egyszer késnek, másszor selejtes anyagot hoznak… Szóval kénytelenek leszünk még egy darabig nálatok maradni.
Anna gyomra összerándult.
— Pontosan meddig? — kérdezte visszafogott hangon.
— Ugyan, legfeljebb két-három hónap — intett könnyed mozdulattal az anyósa. — Igazán nem nagy idő. Csak nem vagyunk útban?
Anna ujjai lassan ökölbe záródtak az asztal alatt. Két-három hónap. Még ennyi ideig tartson ez az állapot?
Erzsébet arca hirtelen felderült, mintha új gondolat villant volna eszébe.
— Péterkém — csilingelte mézes hangon — talán nem is kellene kapkodnunk ezzel a felújítással.
Anna szíve kihagyott egy ütemet.
— Mire gondolsz, anya? — kapta fel a fejét Péter.
— Eladhatnánk a lakásunkat, és ideköltözhetnénk végleg. Bőven elférünk itt mindannyian. Család a családdal.
A levegő megfagyott a konyhában. Anna mozdulni sem tudott.
— Ez nagyszerű ötlet! — lelkesedett Péter. — Ugye, Anna? Neked sem kellene mindent egyedül cipelned a hátadon, segítenénk.
Anna lassan a férjére emelte a tekintetét.
— Segítenétek… miben is? — kérdezte halkan.
— Hát mindenben — bólogatott István komolyan. — A fiataloknak jól jön a támasz. A gyerekek körül is ott lennénk majd, ha eljön az ideje.
Anna leereszkedett a székre. Úgy érezte, mintha súlyos kövek nehezednének a mellkasára. Mikor csúszott ki a kezéből az irányítás? Mikor lett a saját otthonában mellékszereplő?
— Nem — szólalt meg végül tisztán és érthetően.
— Tessék? — fordult felé élesen Erzsébet.
— Azt mondtam, nem — ismételte meg Anna, minden erejével fegyelmezve magát. — Ez a lakás az enyém. És nem fogok…
— A tied? — húzta össze a szemét az anyós. — És a család mit ér akkor? Péter, hallod, miket beszél a feleséged?
Péter homloka ráncba szaladt.
— Anna, miért csinálsz ebből ügyet? Anyának igaza van. Egy fedél alatt élni sokkal praktikusabb.
— Praktikus? — Anna felállt, a szék hangosan csikordult a padlón. — Praktikus állandó ellenőrzés alatt élni? Hallgatni, ahogy mások utasítgatnak a saját konyhámban?
— Miféle mások? — csattant fel Erzsébet sértődötten.
— Attól, hogy rokonok vagytok, még nem rendelkezhettek a tulajdonom fölött! — tört ki Annából.
Péter is talpra ugrott.
— Ne emeld fel a hangod anyával szemben! — szólt rá ingerülten. — Nem ismerek rád. Régen nem voltál ilyen.
Anna mély levegőt vett, hogy elnyomja a torkát szorító fájdalmat.
— Igazad van. Régen más voltam. Mielőtt rájöttem volna, hogy teljesen átléptétek a határaimat.
Erzsébet drámai mozdulattal csapta össze a kezét.
— Péter, ezt hallod?!
A férfi tanácstalanul kapkodta a tekintetét az anyja és a felesége között, de Anna arcán már eltökéltség ült.
— Anna, próbáljunk meg nyugodtan beszélni… — kezdte Péter békülékenyen.
— Nem, Péter — egyenesedett ki Anna, miközben visszanyelte a könnyeit. — Másfél hónapja hallgatok. Nézem, ahogy átrendezitek a konyhámat, átpakoljátok a dolgaimat, és úgy beszéltek velem, mintha vendég lennék a saját lakásomban.
— Csak rendet akartunk tenni — szólt közbe István halkan, mentegetőzve. — Segítségnek szántuk.
— Rendet? — fordult felé Anna hitetlenkedve. — Ki kérte erre magukat? Ez az én otthonom. Itt az én szabályaim számítanak.
— Ez felháborító hangnem! — sápadt el Erzsébet a dühtől. — Péter, tényleg hagyod, hogy így beszéljen velünk?
Anna hirtelen ürességet érzett magában, mintha minden ereje elpárolgott volna. Meddig lehet ezt még folytatni? Meddig játsszák még ezt a látszat-harmóniát?
— Menjetek el — mondta végül csendesen, de a hangja úgy csengett, hogy mindenki elnémult.
— Mit mondtál? — dermedt meg Erzsébet, a kanál félúton megállt a kezében, mintha nem hinné el, amit az imént hallott.