— Mégis hogy képzeled, hogy ez kizárólag a te lakásod? Mindannyian itt élünk, nem dönthetsz egyedül arról, ki maradhat és ki nem! — csattant fel Erzsébet élesen.
— Azt mondtam, nem — ismételte Anna halkan, de határozottan, miközben próbálta visszafogni az indulatait. — Ez az én otthonom. És nem fogom…
— A te otthonod? — vágott a szavába az anyósa hitetlenkedve, összehúzott szemmel. — És a család? Az nem számít? Péter, hallod, miket beszél a feleséged?
Anna lassan fordította el a kulcsot a zárban. Már közel járt az este kilenc. A munkahelyén teljesen beszippantotta egy sürgős feladat, és észre sem vette, mennyire elszaladt az idő. Amikor belépett, a lakásban már feszült hangulat vibrált a levegőben, mintha nem is a saját otthonába érkezne, hanem egy idegen helyre, ahol csak megtűrt vendég.
— Már megint ilyen későn? — támadt rá Erzsébet az előszobából. — Péter órák óta éhes!
Anna mély levegőt vett, és lassan kibújt a kabátjából. Furcsa volt ez az egész. A falak, a bútorok mind az övéi voltak, mégis úgy érezte, mintha kiszorult volna a saját életteréből.
Hat héttel korábban még természetesnek tűnt, hogy igent mond. Péter kérte, hadd költözzenek hozzájuk a szülei a felújítás idejére. Két-három hét — ennyiről volt szó. Apróság, gondolta akkor. Azóta azonban eltelt másfél hónap, és semmi nem változott. A vendégség állandósult, a nyugalom pedig eltűnt.
— Jó estét — köszönt visszafogottan, amikor belépett a konyhába.
Péter és István az asztalnál ültek, tekintetük a televízióra szegeződött. Erzsébet a tűzhelynél sürgölődött, és feltűnően hangosan pakolta az edényeket.
— Azt beszéltük meg, hogy legkésőbb hétre hazaérsz — folytatta szemrehányóan. — Nálunk rend volt mindig, időben került asztalra a vacsora.
Anna kinyitotta a hűtőt, hogy leplezze az arcán átsuhanó feszültséget.
— Dolgoztam — felelte tárgyilagosan. — Fontos határidő volt.
— Mindig ez a munka… — legyintett az anyósa. — És a férjed? Róla ki gondoskodik? Péter, mondd már meg neki!
Péter zavartan megköszörülte a torkát, és lesütötte a szemét.
— Anna, talán tényleg megoldható lenne, hogy kicsit hamarabb érj haza… — mondta bizonytalanul.
Anna ajkai elfehéredtek, úgy préselte össze őket. Péter korábban sosem tett megjegyzést a túlóráira. Mióta azonban a szülei náluk laktak, mintha minden megváltozott volna. Vagy csak most látta tisztábban?
— Így van — szólt közbe István is, végre elszakadva a képernyőtől. — Egy asszonynak elsősorban a család az első. Manapság ez mintha feledésbe merülne.
Anna megmerevedett. Ez a „manapság” szó már számtalanszor elhangzott az elmúlt hetekben, mindig ugyanazzal a burkolt váddal.
— Készítek valamit vacsorára — mondta végül, és elővette a bevásárlószatyrokat.
— Felesleges — intette le Erzsébet. — Már főztem. És egy kicsit rendet raktam a konyhában is. Teljesen ésszerűtlenül voltak elpakolva a dolgaid.
Anna keze megállt a levegőben.
— Hogy érted azt, hogy rendet raktál? Ez az én konyhám, Erzsébet.
— Természetesen a tiéd — bólintott az anyósa. — De a rendszerezéshez tapasztalat kell. Hidd el, tudom, mit csinálok.
A düh lassan, forrón kúszott fel Anna mellkasában. Az asztal felé pillantott. Péter szinte összehúzta magát a széken, mintha láthatatlanná akarna válni.
— Egyébként — folytatta Erzsébet, végigmérve a falakat és a bútorokat — ráférne erre a lakásra egy alapos felújítás. Elég elavult már minden.
Anna összeszorította a fogát.
— Erzsébet — kezdte kimérten — abban állapodtunk meg, hogy addig maradtok, amíg nálatok zajlik a felújítás. De még el sem kezdődött. Nem gondoljátok, hogy ideje lenne lépni?
Az anyósa felsóhajtott, és jelentőségteljes pillantást vetett rá.
— Ó, a felújítás… — mondta lassan, mintha hosszabb magyarázatra készülne, és már a hangjából sejteni lehetett, hogy a történet ezzel még korántsem ér véget.