Kinga szinte bizonyos volt benne, hogy innentől minden a helyére kerül, és közös életük végre sínre fut.
– Jaj, kislányom, csak vigyázz – sóhajtott Zsuzsanna aggodalmasan. – Nem véletlen a mondás, hogy ami másé volt…
– Anya, elég! Azt is mondják, a szerelemért küzdeni kell! – csattant fel Kinga ingerülten.
Az asszony sajnálta Márkot, látta rajta a vergődést, mégis a saját lánya boldogságát tartotta szem előtt.
Nem rendeztek nagy lakodalmat, csendben összeházasodtak, és Kingához költöztek. Az első hónapokban Márk komor volt, mintha örök felhő ült volna a fején, de idővel valamelyest felengedett. Sofőrként helyezkedett el, és esti tagozaton technikumba járt, hogy legyen rendes szakmája.
Kinga nem folytatta a tanulmányait. Gyermeküket várta, és úgy gondolta, férjes asszonyként most már a család az első. Hitte, hogy a férje majd gondoskodik róla.
Ő pedig igyekezett mindent megtenni érte: patyolatra mosta és vasalta a ruháit, meleg vacsorával várta, s esténként még egy pohár italt is töltött neki. Úgy vélte, ilyen törődés mellett melyik férfi vágyna máshová?
Abban bízott, hogy a megszülető Lilla még szorosabbra fűzi köztük a köteléket. A valóság azonban kijózanító volt. Márk alig mutatott érdeklődést a kislány iránt. Nem ringatta, nem babusgatta, sőt a karjába sem nagyon vette.
– Olyan pici még… félek, hogy elejtem – húzta el a száját, amikor Kinga kérlelően nézett rá. – Majd ha nagyobb lesz.
Amikor Lilla éjszakánként felsírt, Márk inkább elment otthonról. Kinga kétségbeesetten próbált helytállni: a síró csecsemőt nyugtassa, vagy a férje után fusson?
Szerencsére Zsuzsanna sokat segített. Gyakran átvitte a babát a hátsó szobába, és csodák csodájára Lilla a nagymama karjában hamar megnyugodott.
Ám az idő múlásával sem lett más a helyzet. Amikor a kislány már totyogott, Márk akkor sem kereste a társaságát. Kinga, attól tartva, hogy elveszíti a férjét, elhelyezkedett diszpécserként ugyanannál a cégnél, ahol Márk dolgozott, csak hogy közelebb legyen hozzá.
A kislány nevelése szinte teljesen Zsuzsannára maradt, aki a munkája mellett is gondosan ellátta az unokáját.
Így teltek az évek, öt is elszállt észrevétlenül. Márk egyre gyakrabban nyúlt a pohár után, és mind többször panaszkodott, hogy ez a szűkös élet nem neki való.
– Felmegyek a fővárosba – jelentette ki egy este váratlanul. – Itt nincs jövőm.
– És velünk mi lesz? – kérdezte Kinga rémülten.
– Ugyan mi történne? Küldök majd pénzt, időnként hazajövök. Sokan élnek így.
– Engem nem érdekelnek mások! El akarsz hagyni minket? – tört ki Kingából a félelem.
– Elegem van! Három nő vesz körül állandóan, megfojtotok! – csattant fel Márk.
– Megfojtunk? Hiszen szeretünk! Én is, anya is, Lilla is… – suttogta kétségbeesetten.
Márk csak hallgatott, sötéten maga elé meredve.
– Veled megyek – mondta ki végül Kinga határozottan, választ nem is várva.
– És a gyerek…?
– Anyu megoldja. A feleségnek a férje mellett a helye.
Más lehetőséget el sem tudott képzelni. Tudta jól, milyen nők hemzsegnek a fővárosban – egy magányos férfit pillanatok alatt behálóznak. Ráadásul azt is hallotta, hogy Réka is odaköltözött. Mi van, ha Márk hozzá készül vissza? Azt már nem engedheti.
Amikor Zsuzsanna értesült a döntésről, csak a fejét csóválta. Hogyan lehet ennyire vakon követni egy férfit, miközben a kislánynak az anyjára lenne szüksége?
Nem vitatkozott, csupán annyit kért, hogy Kinga tartsa a kapcsolatot velük, telefonáljon rendszeresen, és amennyire lehet, látogasson haza.
Kinga eleinte hetente hívta őket, később már csak havonta jelentkezett.