A beszélgetéseik alkalmával Kinga szinte kizárólag Márkról áradozott. Részletesen ecsetelte, milyen szerencsésen találtak egy olcsó albérletet, hogy a férfi végre rendes állást kapott, és állítólag az italozást is majdnem teljesen abbahagyta.
Lilláról csak mellékesen kérdezett pár szót, mintha udvariasságból tenné, aztán már búcsúzott is. Márk pedig egyszer sem kérte, hogy beszélhessen a lányával, még csak egy üzenetet sem küldött neki.
– Hát lehet ezt így? – méltatlankodott magában Zsuzsanna.
De kiderült, hogy lehet még ennél is rosszabb. A két év alatt, amíg távol voltak, mindössze háromszor küldtek pénzt – akkor is nevetségesen kis összegeket. Zsuzsanna természetesen annak is örült, ami érkezett, de a mindennapi kiadások egyre nehezebben voltak fedezhetők. Lilla időközben iskolás lett, beíratták úszásra is, és minden újabb program újabb költséget jelentett. Erről többször is próbált beszélni Kingával.
– Anya, miért adod elő, mintha nyomorognál? – fakadt ki egyszer a lánya. – Van rendes fizetésed, és nemrég is utaltunk.
– Szerinted magamra költöm? – kérdezte csendesen Zsuzsanna.
– Nem ezt mondtam! Csak Márk most új autót szeretne, arra gyűjtünk, erre jössz te a panaszaiddal.
– Autóra? Hiszen lakáshitelt akartatok felvenni, és Lillát is magatokhoz venni…
– Az még várhat – bizonytalankodott Kinga. – Márk szerint kettőnknek is nehéz itt, egy gyerekkel meg pláne.
– Te pedig ennyire szabadulnál a saját lányodtól?
A vonal túlsó végén rövid csend támadt.
– Nem gondoltam volna, hogy ezt feltételezed rólam…
– Kinga, én csak azt látom, ami van.
– Anya, légy türelmes, idővel minden rendeződik.
Zsuzsanna újabb két esztendőn át tűrt. Imádta az unokáját, de egyedül nevelni, egyetlen fizetésből, amelyet csak Kinga nevezett „kényelmesnek”, embert próbáló feladat volt. Úgy tűnt, Lilla szülei teljesen háttérbe szorították a gyereket az életükben. Kinga havonta egyszer felhívta, fel tett néhány felszínes kérdést, de a válaszokra alig figyelt.
Egy este Zsuzsanna megelégelte.
– Figyelj ide – kezdte határozott hangon. – Nem foglak most az anyai kötelességeiddel ostorozni. Talán az én hibám, hogy nem tanítottalak meg eléggé a felelősségre. De a saját gyereketek eltartása nem választás kérdése, hanem törvényi kötelezettség.
– Anya, miről beszélsz? – hökkent meg Kinga.
– Minden hónapban rendszeres összeget fogtok utalni Lilla számára – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
A telefonban tompa sustorgást hallott: Kinga a férjével suttogott, Márk ingerülten közbeszólt.
– Most ez nem megy – tért vissza Kinga a vonalba. – Márknak fontos kiadásai vannak…
– Nem érdekel! – vágott közbe Zsuzsanna. – Ha nem vállaljátok a részeteket, kénytelen leszek hivatalos útra terelni az ügyet, és megindítani a szülői jogok megvonását.
– Ugyan már, anya, túl sok tévét nézel – nevetett fel idegesen Kinga. – Hová fajul ez?
– Elmondtam, amit kellett – zárta rövidre Zsuzsanna, és bontotta a vonalat.
Egy hét múlva érkezett némi pénz. Rá egy hónapra újabb utalás futott be. Ezután azonban ismét rendszertelenné váltak a kifizetések: két-három havonta csordogált csak valami.
Zsuzsanna egyre inkább úgy érezte, nem marad más választása, mint hogy beváltsa a fenyegetését.