Lilla végül felhívta a faluban élő Istvánt, akit mindenki csak „Pista bácsiként” emlegetett. Valaha traktoros volt a téeszben, mostanában kisebb javításokból egészítette ki a nyugdíját. Két nappal később meg is érkezett, körbejárta az udvart, felmászott a padlásra, majd amikor lejött, komoran csóválta a fejét.
— Ez nem apró munka — jelentette ki. — Itt nem toldozni-foldozni kellene, hanem rendesen kicserélni a tetőt. De ha csak az a cél, hogy egy darabig ne ázzon be, le tudom fedni kátránypapírral, rászegelem. Anyaggal együtt olyan tízezer forintból kijön.
— Csináljuk — felelte Lilla röviden.
Egy héttel később az ablakokat vastag rétegelt lemezzel fedték be, nehogy a környékbeli suhancok betörjék az üveget, vagy hajléktalanok költözzenek be. Újabb ötezer forint ment el. Az öreg a fészerben talált néhány rozsdás festékesdobozt és kopott ecsetet, ezekkel legalább a spalettákat átkente, hogy az egész ne tűnjön teljesen elhagyatottnak.
— A kerítéssel mi legyen? — kérdezte, a féloldalra dőlt dróthálóra mutatva.
Lilla végignézett a megroggyant oszlopokon, és fáradt sóhaj szakadt fel belőle.
— Most nem fér bele. Elfogyott a pénzem.
— Te tudod. Csak ha a szomszédok kiengedik a jószágot, letarolnak mindent.
— Nincs ott mit letarolni — válaszolta csüggedten.
Amikor visszautazott a városba, különös üresség telepedett rá. Senki sem csapta be nyíltan, mégis úgy érezte, félrevezették. Az édesanyja idilli képet festett: csendes vidék, saját ház, szabadság. Gábor pedig bele sem gondolt az egészbe — neki jutott a lakás, a többi nem érdekelte.
Gábor eközben lendületesen intézkedett. Kiköltözött az albérletéből, átvette az örökölt lakást, kifestette a falakat, kicseréltette a csapokat, vett néhány modern bútort. Két hónap sem telt el, már ki is adta. Egy fiatal, gyermektelen pár költözött be, mindketten otthonról dolgozó informatikusok. Harmincezer forint havonta, a rezsi külön. Egyéves szerződés.
Vasárnaponként, amikor Erzsébethez összegyűltek ebédre, büszkén számolt be a fejleményekről.
— Szerencsém volt velük — mesélte, miközben kenyeret vajazott. — Normálisak, csendesek, nincs gyerek, nincs állat. Pontosan fizetnek, néha még előbb is utalnak.
Erzsébet elégedetten mosolygott.
— Ügyes vagy, fiam. Apád is örülne, hogy ilyen okosan bántál az örökséggel.
Lilla némán kanalazta a levest. Arra gondolt, talán az apja rá is büszke lenne — ha látná, hogy minden hónapban fizet egy ház után, amelyben nem lakik, nem is akar lakni, és amely minden igyekezete ellenére lassan az enyészeté lesz.
Eltelt egy év. Lilla befizette a következő adóösszeget is: újabb húszezer forint tűnt el nyomtalanul. A ház állt ugyan, de egyre rosszabb állapotban. Tavasszal és nyáron kétszer is leutazott Mohácsra, a szomszédjától kölcsönkért benzines fűkaszával levágta a gazt, szemeteszsákokba gyűjtötte a szétszórt hulladékot. Teljesen hiábavaló munka volt — egy hónap múlva minden visszanőtt, a szél pedig újabb zacskókat és palackokat sodort az út széléről.
Egy este, amikor a számítógép előtt ülve épp egy újabb csekket akart kiegyenlíteni a banki alkalmazásban, megállt a keze a billentyűzet felett. Hirtelen bevillant egy egyszerű kérdés: miért?
Olyan magától értetődő volt, mégis sosem nézett vele szembe igazán. Miért fizet? Miért áldoz pénzt, időt és energiát valamire, amihez már semmi köze?
Nosztalgia? Az emlékek a nagyszüleihez kötötték, a gyerekkorhoz, ahhoz a házhoz, amely akkor még meleg és élettel teli volt. Nem ehhez a dohos gerendavázhoz, amely penészszagot áraszt és egerek lakják.
Jövőbeli tervek? Miféle jövő? A teljes felújítás százezrekbe kerülne, olyan összegbe, amelyről csak álmodhat. Tanítónőként nettó negyvenötezer forintot keresett havonta. Ennek harmadát elvitte a külvárosi, öreg bérházban lévő egyszobás lakás bérleti díja. A másik harmad élelmiszerre és rezsire ment el. Maradt nagyjából tizenötezer forintja — ebből fizette az adót a ház után. Vagyis valójában tízezerből élt havonta. Félretenni esélye sem volt.
Végül bezárta az alkalmazást anélkül, hogy jóváhagyta volna az utalást. Leült a kanapéra, felhúzta a térdét, és hosszú ideig bámult ki az ablakon. Odakint szemerkélt az eső, a párkányon egy légy araszolt komótosan.
Késő tavasszal Erzsébet ismét családi ebédet szervezett. Az apropó Gábor harmincharmadik születésnapja volt. Hárman ültek asztalhoz: az édesanya, az ünnepelt és Lilla. Saláták, sült csirke, krumpli — a szokásos menü.
A beszélgetés hamar a mindennapi ügyekre terelődött. Gábor arról panaszkodott, hogy a bérlők szeretnék, ha a fürdőszobát rendbe hozná: néhol elvált a csempe, a szilikon elszíneződött.
— Muszáj lesz rákölteni — mondta sóhajtva, mintha komoly tehertételről beszélne. — Harminc-negyvenezer forint. De befektetés. Ha szépen megcsinálom, felemelem a bérleti díjat harmincötezerre. Egy év alatt visszahozza az árát.
— Így van, kisfiam — bólogatott Erzsébet. — Az ingatlanra költeni kell, de meg is hálálja.
Lilla hallgatta őket, és érezte, hogy belül lassan gyűlik benne valami. Nem düh volt — inkább hűvös, józan elégedetlenség. A helyzet abszurditása zavarta.
Gábor harmincezret befektet, és havonta ötezerrel több bevétele lesz. Ő évente húszezret fizet, és nem kap érte semmit. Mégis mindenki természetesnek veszi.
— És a te házad, Lillám? — fordult hozzá mosolyogva az anyja. — Jártál mostanában ott?
— Igen. Múlt hónapban. Füvet vágtam — felelte röviden.
— Nem gondolkodtál rajta, hogy rendbe tedd a kertet? Ültethetnél virágokat, bokrokat. Olyan szép lehetne.
Lilla letette a villát, és az anyjára nézett. Erzsébet arcán őszinte derű ült — nem érzékelte a szavai mögötti ellentmondást.
— Anya, szerinted igazságos volt így az örökség?
A kérdés csendesen hangzott el, mégis súlya volt. Erzsébet pislogott egyet.
— Úgy gondolom, igen. Fele-fele arányban kaptatok. Mindkettőtöknek jutott valami.
Lilla fáradtan elmosolyodott.
— Fele-fele?
Gábor kiegyenesedett a székében. Érezte, hogy a levegő megváltozott.
— Mire célzol? — kérdezte élesebben.
Lilla hátradőlt, karba fonta a kezét, hogy úrrá legyen a benne kavargó feszültségen.
— Gábor kapott egy lakást, ami havi harmincezer forintot hoz neki. Ez évente háromszázhatvanezer tiszta bevétel. Én pedig egy házat, amely folyamatosan pénzt visz el tőlem, és minden hónapban csak nyeli a forintjaimat adó és rezsi formájában. Egy év alatt több mint ötvenezer forintot költöttem rá, és semmit nem kaptam cserébe. Egyetlen fillért sem.