— Tehát a bátyámé a rendes örökség, nekem meg marad a gaz meg az adóterhek? Szép felosztás, mondhatom. Tessék, itt vannak a kulcsok — Lilla higgadt mozdulattal az asztalra tette a csomót, mintha csak egy feleslegessé vált tárgytól szabadulna meg.
Erzsébet kezében megállt a teáscsésze. Gábor felemelte a tekintetét a telefonjáról, és hitetlenkedve nézett a húgára. A konyhában sűrű csend telepedett meg, csak a falióra kattogása törte meg időnként. Senki sem számított erre a fordulatra. Főleg nem Lillától — attól a csendes, alkalmazkodó lánytól, aki mindig inkább lenyelte a sérelmeit, csak hogy béke maradjon.
A történet másfél évvel korábban kezdődött, amikor az apjuk váratlanul szívrohamban meghalt a munkahelyén. Mindössze ötvennyolc éves volt. Zárkózott emberként élt, a dolgait maga intézte, terveiről ritkán beszélt. A fontos iratokat egy régi páncélszekrényben tartotta, amelynek kulcsa a lakáskulcsai mellett lógott. A temetés után derült ki, hogy nem hagyott hátra végrendeletet. A széfben csupán tulajdoni lapok voltak: a városi lakásé és a mohácsi családi házé. Így a törvény szerint minden fele-fele arányban illette a két gyermeket, Lillát és Gábort.
Az első fél év az ügyintézés jegyében telt. A közjegyző — egy fáradt tekintetű, középkorú asszony — precízen sorolta a teendőket: kérelem benyújtása, szükséges dokumentumok beszerzése, illeték befizetése, majd türelem. Lilla és Gábor együtt jártak az irodába, egymás mellett ültek a váróban, aláírták, amit kellett. Nem dúlt köztük ellenségeskedés, de bensőséges kapcsolat sem fűzte össze őket. Testvérek voltak, akik ugyanazon tető alatt nőttek fel, mégis külön utakon indultak el.
Hat hónappal később, amikor kitűzték az öröklési bizonyítványok átadásának napját, Erzsébet családi megbeszélést hívott össze. A saját, egyszobás lakásában élte mindennapjait, amelyet még az édesanyjától örökölt. Férje vagyonához jogilag nem volt köze, a házasságkötés idején minden már kizárólag a férfi nevén szerepelt.
Ugyanannál a konyhaasztalnál ültek, ahol most is. Erzsébet teát töltött egy termoszból, felszeletelt egy boltban vett süteményt, majd széttárta a kezét.
— Döntsük el, ki mit szeretne — mondta.
Gábor hallgatott, Lilla figyelt.
— Arra gondoltam — folytatta az anya —, hogy Gábor a városban dolgozik, szüksége van egy lakásra. Te, Lillám, mindig is rajongtál a vidéki életért. Emlékszel, gyerekként mennyire könyörögtél, hogy a nagyinál maradhass egész nyáron? Legyen tiéd a mohácsi ház. Így igazságos.
Lilla akkor bólintott. Valóban szerette a falusi csendet, a frissen kaszált fű illatát, az alkonyati ücsörgéseket a tornácon. Gábor a megyeszékhelyen dolgozott logisztikai menedzserként, albérletben lakott. Az anya érvelése ésszerűnek tűnt: a fiúé a városi lakás, a lányé a családi ház Mohácson. Mindenki elégedett lehet.
— Rendben — felelte Lilla.
Gábor arcán látható megkönnyebbülés suhant át. Tartott attól, hogy vita, esetleg pereskedés lesz a vége, de így békésen zárult az ügy.
Az okiratokat gond nélkül kiállították. Gábor tulajdonába került egy ötvenkét négyzetméteres, kétszobás lakás egy újabb építésű, kilencemeletes panelház hetedik szintjén. A lakást három éve újították fel. Lilla pedig egy húszáras telket kapott Mohácson, rajta egy öreg, fából ácsolt házzal, amely a várostól mintegy százhúsz kilométerre feküdt, oda naponta mindössze három busz járt.
Az első kijózanító élmény akkor érte, amikor egy héttel később szabadságot vett ki, és elutazott megnézni a rá eső örökséget. A reggeli járattal indult, két és fél órán át zötykölődött kátyús utakon. A megállónál egy roskadozó bolt állt, onnan gyalog folytatta útját az elhagyatott porták között.
A ház, amelyet gyermekkori emlékeiben gondozottnak és barátságosnak őrzött, romos állapotban fogadta. Az apja az utóbbi öt évben nem járt ott; a nagyszülők halála után üresen maradt az épület. A tető több helyen beázott, a padláson nedves foltok és penész virított. A falburkolat elsötétedett, néhol a deszkák elkorhadtak. A veranda egyik oldala megsüllyedt, a lépcső ingatag volt. A kerítés megdőlt, több szakaszon ledőlt; csak rozsdás drótháló-darabok és oszlopok maradtak. A kertet derékig érő gaz borította: bojtorján, csalán, bogáncs. A valaha gondosan művelt ágyások nyomai alig voltak kivehetők.
Lilla a telek közepén állt, és keserűség szorította a torkát. Nem a nosztalgia fájt, hanem a felismerés: ez hatalmas teher. A rendbetétel hónapokat és százezreket emésztene fel. Vagy mindent le kellene bontani, és elölről kezdeni. Köztes megoldás aligha létezett.
Körüljárta az épületet, benézett a félig összeomlott tetőzetű melléképületbe, majd nagy nehezen betolta a beragadt bejárati ajtót. Bent dohos levegő és egérszag fogadta. A bútorok a helyükön álltak, vastag porréteg fedte őket. A tapéta levált, a kályha pedig, amely az egyetlen fűtési lehetőséget jelentette, teljes felújításra szorult.
Kiült a rozzant lépcsőre, és felhívta az anyját.
— Anya, itt vagyok a háznál.
— Na, milyen? — kérdezte Erzsébet élénken.
— Rosszabb, mint gondoltam. Beázik, a padló korhad, a kerítés romokban. Ez inkább omladék, nem otthon.
— Lillám, öt éve üresen áll. Természetes, hogy leromlott. De a föld jó minőségű, a levegő tiszta. Ha rendbe hozod, csodás nyaralód lehet.
— Ehhez rengeteg pénz kellene.
— Lassan, apránként is lehet haladni. Nem akarsz odaköltözni azonnal, igaz?
Lilla nem vitatkozott tovább. Letette a telefont, és még sokáig bolyongott a kertben, próbálva felmérni a tennivalókat. A feladat szinte végtelennek tűnt.
Egy héttel később megérkezett az első csekk: éves telekadó, tizenkétezer forint. Aztán az építményadó, újabb ötezer. Nem sokkal később az önkormányzat értesítése a hulladékszállításról és a közterület fenntartásáról — még háromezer. Lilla számológéppel a kezében összeadta a tételeket. Csak a kötelező kiadások évente húszezer forintra rúgtak, ami a fizetésének jelentős részét vitte el. Egy vidéki általános iskolában tanított alsósokat; a bére nem tette lehetővé, hogy egy lakatlan ingatlanra költsön ennyit gondolkodás nélkül.
Ráadásul, ha nem költ a felújításra, a ház néhány éven belül teljesen tönkremegy, az adót viszont akkor is fizetnie kell — legalább a föld után biztosan.
Végül Lilla elhatározta, hogy szakembert hív, hogy reálisan lássa, mivel is áll szemben.