A falióra egyhangú ketyegése töltötte be a szobát, miután Lilla kimondta az utolsó mondatot. A levegő megfagyott körülöttük.
Gábor vállat vont, mintha az egész csupán jelentéktelen részlet lenne.
— Akkor add ki te is bérbe — jegyezte meg közönyösnek szánt hangon.
Lilla oldalra billentette a fejét, és hosszasan a bátyjára nézett.
— Kinek? Láttad te azt a házat mostanában? Beázik a tető, az ablakokat deszkák fedik, a kályha használhatatlan, a padló korhad. Oda még a hajléktalanok sem költöznének be. Ez nem ingatlan, hanem romhalmaz.
— Akkor add el — vágta rá Gábor könnyedén, mintha csak egy régi foteltől kellene megszabadulni.
Lilla hangja ekkor fémesen csengett.
— Adjam el? Ha én értékesítem a házat, az rendben van. De ha te adnád el a lakást, anya vajon mit mondana? Hogy az apánk emléke, hogy nem szabad elherdálni az örökséget?
Erzsébet idegesen igazgatta az asztalon heverő szalvétát.
— Lillácskám, ne beszélj így… egy család vagyunk…
— Kérlek, ezt most ne — vágott közbe Lilla szokatlan élességgel. — Ne takarózzunk ezzel.
Az asszony megdermedt. Lilla sosem szólt közbe. Nem emelte fel a hangját. Mindig alkalmazkodott.
— Azt mondod, fele-fele arányban kaptunk mindent. De ez nem igaz. Gábor bevételt termelő vagyontárgyhoz jutott. Én pedig egy kötelezettséghez, ami csak viszi a pénzt. Ez nem ugyanaz.
— Az ingatlan mindig érték — próbálkozott Gábor, de már nem szólt olyan magabiztosan. — A ház is…
— Az a ház, amelyre egy év alatt több mint ötvenezer forintot költöttem, és egy fillér hasznot sem hozott — felelte Lilla higgadtan. — Ugyanebben az időben te háromszázhatvanezer forintot kerestél a lakással. Látsz különbséget? Vagy rajzoljam le?
Gábor arca megfeszült. A számok vitathatatlanok voltak, és ez bosszantotta.
— Önként mentél bele — csattant fel. — Senki nem kényszerített. Ugyanitt ültél, bólogattál, és egy szavad sem volt.
— Így van, beleegyeztem — bólintott Lilla. — Mert azt mondtátok, ez a méltányos megoldás. Hogy te a városban élsz, szükséged van a lakásra. Én meg úgyis „vidéki lélek” vagyok, nekem jó lesz a félreeső rom. Elhittem.
— Lilla! — szólt rá az anyja felháborodva.
— Ez az igazság, anya. Maradékelven jutott nekem az örökség. Gábor kapta azt, aminek piaci értéke van. Én azt, ami csak pénznyelő.
Lilla lassan felállt. Mozdulatai kimértek voltak. A táskájából elővette a régi, kopott bőrszíjon lógó kulcscsomót, két rozsdás kulccsal, és letette az anyja tányérja mellé. A fém halkan koppant a porcelánon.
— Tehát a bátyámnak hozam, nekem meg gyom és adó? Szép egyenlőség. Tessék, itt vannak a kulcsok.
Erzsébet elképedve nézte.
— Mit művelsz?
— Nem vállalom tovább ezt az úgynevezett igazságosságot.
— Nem lehet csak úgy visszalépni az örökségtől! — Gábor felpattant. — Már másfél éve a neveden van!
— Nem az örökségtől lépek vissza — felelte Lilla hűvösen. — Hanem attól, hogy tovább én finanszírozzam. Az ingatlan az enyém, és azt kezdek vele, amit akarok. Nem dobok ki több pénzt valamire, amit rám sóztatok a „méltányosság” jelszavával.
— Lillácskám, várj, beszéljük meg nyugodtan… — próbálta békíteni Erzsébet.
— Nincs miről beszélni. Másfél éve gondolkodom ezen. Elég volt.
Gábor arca elvörösödött.
— Ez apánk emléke! Nem adhatod el csak úgy!
Lilla hosszasan nézett rá. Nem harag tükröződött a szemében, inkább fáradtság.
— Az emlék nem azt jelenti, hogy az egyik gyerek fizet helyette. Ha ennyire fontos, vedd meg tőlem. Odaadom féláron, háromszázezer forintért. Ennyit te egy év alatt megkeresel a lakással.
— Nincs ennyi szabad pénzem! — csattant fel Gábor. — Felújítottam a lakást, bútorokat vettem!
— De tőlem elvárható, hogy legyen? — Lilla felvette a táskáját. — Érdekes számítás, Gábor.
Az ajtó felé indult. Erzsébet utána sietett.
— Lilla, ne menj el így! Beszéljük meg!
— Már mindent elmondtam. Köszönöm a vacsorát.
Kilépett a lakásból, és becsukta maga mögött az ajtót. A folyosón a falnak támaszkodott. A szíve hevesen vert, a keze remegett. Mégis furcsa könnyebbséget érzett, mintha egy másfél éve cipelt súly zuhant volna le a válláról.
Hétfőn két óra fizetés nélküli szabadságot kért, és felkeresett egy ingatlanirodát. A földszinti, öreg épületben működő irodában egy rövid hajú, fáradt tekintetű középkorú nő fogadta. Végighallgatta Lillát, majd elgondolkodva kopogtatta a tollát az asztalon.
— A ház állapota valóban rossz — mondta. — A telek viszont nagy, ez előny. A falu viszont egyre inkább elnéptelenedik. Ugyanakkor a föld érték. Én négyszáz és négyszázötvenezer forint közé tenném az árát. Talán több is lehet, ha találunk valakit, aki fantáziát lát benne.
— Rendben van — felelte Lilla.
— Biztos benne? — nézett rá figyelmesen az ügynök. — Örökségről van szó. Utólag már nem lehet visszacsinálni.
— Teljesen biztos vagyok.
Még aznap felkerült a hirdetés az ingatlanos oldalakra és a helyi közösségi csoportokba. A képeken is látszott a ház siralmas állapota, de a húszáras, sík telek és az öreg gyümölcsfák még így is vonzónak tűntek.
Egy hét múlva megindultak az érdeklődők. Jöttek, körbejárták, csóválták a fejüket, alkudoztak. Volt, aki háromszázezret ajánlott, más még kevesebbet. Lilla nem engedett. Tudta, hogy nem palotát árul, de a földnek értéke van. Nem sürgette az idő.
Gábor kétszer telefonált. Először három nappal a vacsora után. Felháborodottan kérte számon, hogy miért nem egyeztetett velük, miért döntött egyedül.
— Amikor az örökséget elosztottátok, engem sem vontatok be igazán — válaszolta Lilla nyugodtan. — Közöltétek a kész helyzetet. Most az én döntésem következik.