…csupa csont és bőr, a szeme alatt meg ott a sötét karika. Semmit nem törődsz vele! Szerencse, hogy az én drága unokámnak van nagymamája is. Én mindig félreteszek neki ezt-azt. Legalább lesz mit majszolnia télen!
Réka nem hagyta szó nélkül a dolgot.
– Emese, nézze már meg ezeket a tetőket! Teljesen rozsdásak. Mióta állhatnak ezek az üvegek a kamrában? Komolyan gondolja, hogy ezt még meg lehet enni? Szerintem rég tönkrement mind.
– Tönkre te mentél, nem a befőtt! – csattant fel Emese. – A dunsztos üvegben semmi baja nem lesz az ételnek. Légmentesen le van zárva, ott aztán nem él meg semmi kórokozó! Nyugodtan fogyaszthatjátok. És ahelyett, hogy hálás lennél, még fintorogsz is. Igazán megköszönhetnéd, hogy gondolok rátok!
Réka kíváncsiságból lecsavarta az egyik üveg fedelét, amelyben valamilyen zöldséges keverék lapult. Amint felpattant a kupak, a konyhát azonnal elárasztotta egy maró, savanyú, gyomorforgató bűz.
– Ugye megmondtam! – fakadt ki ingerülten. – Ezt az egészet ki kell dobni, Márk! Negyven üveg foglalja a helyet az erkélyen teljesen feleslegesen. Vigyük le inkább a kukába!
Márk elsápadt.
– Azt nem lehet! A nagyi minden egyes üveget számon tart. Tavasszal ugyanannyit vár vissza üresen, amennyit most ideadott. Kell neki a befőzéshez. Ha hiányzik akár egy is, abból balhé lesz.
Réka végül talált egy „csendes” megoldást. Naponta legfeljebb egy üveget bontott fel, és a tartalmát óvatosan a vécébe öntötte, ügyelve rá, hogy a lefolyó el ne duguljon. Így lassan, feltűnés nélkül szabadult meg a romlott készletektől. Egy hét elteltével, amikor Márk szüleihez készültek látogatóba, a nő az üres üvegeket is összepakolta.
– Legalább visszavisszük őket – jegyezte meg higgadtan. – Minek porosodjanak nálunk?
Emese azonban azonnal gyanút fogott, amint meglátta a szatyrot.
– Azt akarod beadni nekem, hogy egy hét alatt három üveg salátát és négy üveg lekvárt eltüntettetek? Ne nézz már madárnak! Ez képtelenség. Csak nem kidobtad az ételt?
– Dehogyis – forgatta a szemét Réka. – Mind megettük. Olyan finom volt, hogy alig tudtuk abbahagyni.
Az idős asszony láthatóan nem hitte el, és másnap telefonon jelentkezett.
– Küldj bizonyítékot! Fényképezd le, mit bontottatok fel, és mennyi fogyott el!
Réka egy pillanatig szóhoz sem jutott.
– Most komolyan azt várja, hogy fotózzam le a hűtőszekrényt? Nem érzi ezt egy kicsit túlzásnak? Nincs ennél jobb dolgom?
– Tedd, amit mondok – vágta rá Emese. – Küldd át a képeket Júliának, majd ő megmutatja nekem. Ne várakoztass!
Réka természetesen nem küldött semmit. Teljesen belefáradt abba, hogy a férje nagymamája állandóan beleszól az életükbe. Márk pedig csak sodródott, nem állt ki mellette. Végül a nőnél elszakadt a cérna: összepakolta a férfi ruháit, és az ajtó elé tette.
– Addig ne gyere vissza, amíg nem rendezed ezt a helyzetet a drága nagymamáddal – mondta határozottan a döbbent Márknak. – Elegem van. Minden nap kitalál valami újabb képtelenséget. Most már ott tartunk, hogy fotókkal kell igazolnom, mit eszünk. Mi lesz a következő? Videón közvetítsem, ahogy kanalazzuk a romlott lekvárt? Én ezt nem csinálom tovább. Ha Emese személyesen megígéri, hogy nem avatkozik többé a dolgainkba, akkor beszélhetünk a folytatásról.
Réka nem tudta, Márk pontosan mit intézett el, de két héttel később megcsörrent a telefonja. A vonal másik végén Emese hangja szokatlanul száraz volt.
– Nem foglak többé zaklatni – közölte kimérten. – Ígérem. Engedd haza Márkot, nagyon megviseli ez az egész.
A fiatalok végül kibékültek. Amióta Emese visszavett a befolyásából, a házasságuk sokkal nyugodtabb mederben halad. Réka továbbra is tartja a kapcsolatot Márk szüleivel, de inkább a saját otthonukba hívja őket vendégségbe. Emesével igyekszik minimálisra csökkenteni a találkozásokat. Túl nagy árat fizetett már azért, hogy túl közel engedje magához a férje nagymamáját.