Márk azonban csak csitítani próbálta a kedélyeket, amikor Réka újra szóba hozta a nagymama tolakodását.
– Réka, kérlek, ne vedd ennyire a szívedre – próbálta békíteni. – Ha rászólok, megsértődik. Tudod, mennyire ragaszkodik hozzám. Mindent azért tesz, mert jót akar. Idős már, néha úgy viselkedik, mint egy makacs gyerek. Próbálj meg egy kicsit elnézőbb lenni vele.
Réka azonban hajthatatlan maradt.
– Én csak azt szeretném, hogy az otthonomban ne dirigáljon valaki, akihez semmi közöm – felelte keményen. – Ha te nem beszélsz vele, megteszem én. Nem fogom a végtelenségig türtőztetni magam. És ha egyszer elszakad a cérna, nem fogom kímélni az érzéseit.
Emese nem csupán a lakás rendjébe szólt bele, hanem a fiatalok pénzügyeibe is állandóan bele akarta ütni az orrát. Amikor Márk édesanyja, Júlia meghívta őket a születésnapjára, Réka örömmel készült az alkalomra. Anyósával bensőséges, szeretetteljes kapcsolatot ápolt, és szívből tisztelte. Régóta észrevette, hogy Júlia kopott, elhasznált táskával jár dolgozni, ezért elhatározta, hogy meglepi egy elegáns, valódi bőrből készült kézitáskával. Márk egy csokor virágot választott az édesanyjának, és együtt indultak az ünnepségre.
Júlia őszinte örömmel fogadta az ajándékot, Emese viszont már az első pillanatban rosszalló arckifejezéssel méregette a táskát.
– Ugyan mennyit fizettetek ezért a ridikülért? – kérdezte fanyarul. – Gondolom, nem volt olcsó mulatság.
Réka nem volt hajlandó az összegről beszélni; illetlenségnek tartotta.
– Ennyi pénzt pazarolni egy táskára! – csóválta a fejét Emese. – Júlia, igazán meglenne ajándék nélkül is. A virág meg végképp fölösleges kiadás. Pár nap, és mehet a szemétbe. Márk, tanulj meg bánni a forintjaiddal! A feleséged szemmel láthatóan nem ért a takarékoskodáshoz. Egész életedben az ő szeszélyeit fogod finanszírozni!
Réka legszívesebben visszavágott volna, de nem akarta tönkretenni Júlia születésnapját, ezért csendben maradt. Az ünnepi vacsora alatt a beszélgetés – szinte menetrendszerűen – a megtakarításokra terelődött. Emese hónapok óta azt próbálta kifürkészni, mi lett a lagzin kapott pénzzel.
– Réka, még mindig nem válaszoltál a kérdésemre – kezdte újra. – Márk mondta, hogy szép összeg gyűlt össze az esküvőn. Hol van az a pénz? Ugye nem dugtad el a férjem unokája elől? Nem látom nyomát semmi komolyabb beruházásnak. Se új autó, se felújítás. Hová lett?
– Mama, elég – szólt közbe Márk feszülten. – Úgy tekintsd, hogy elköltöttük. Kettőnk döntése volt. Nem hiszem, hogy részleteznünk kellene.
– Félre kellett volna tenni – legyintett Emese. – Az ember nem élhet tartalék nélkül! Mi lesz, ha beüt a baj? Réka könnyelmű, te pedig hagyod. Vedd kézbe a családi kasszát! Ha attól tartasz, hogy elköltenéd, add ide nekem. Nálam biztonságban lenne, tudod jól, hogy sosem herdálok el pénzt.
Emese szenvedélye a befőzés volt. Minden év szeptemberében szinte megszállottként főzte be a lekvárokat, savanyúságokat, kompótokat. Mivel nem volt saját kertjük, a piacról vásárolta a gyümölcsöt és zöldséget, és erre sosem sajnálta a pénzt. Márk szüleinek lakásában a kamra roskadásig telt üvegekkel. A gond csak az volt, hogy a család alig evett belőlük – Emese főztje finoman szólva sem aratott sikert.
Volt egy szokása, amitől Réka a falra mászott. November táján Emese mindig megkérte a szomszédot, segítsen átszállítani harminc-negyven üveg különféle befőttet az unokájához. Márk ilyenkor kelletlenül cipelte fel a rakományt a lakásuk erkélyére.
– Rád aztán nem lehet számítani, Réka – jegyezte meg epésen Emese, miközben figyelte, ahogy az unokája pakol. – Már majdnem egy éve együtt él veled, és nemhogy gyarapodott volna, inkább még soványabb lett! Szinte ijesztő ránézni. Csupa csont és bőr…