– Szeretném elkérni a pótkulcsot is – szólalt meg Anna, miközben válláról lecsúsztatta a kabátját, és a fogasra akasztotta.
Gábor a konyhaasztalnál ült, előtte a kulcscsomó hevert. Felpillantott rá.
– Miért lenne erre szükséged?
– Azért, mert nem akarom, hogy bárki az engedélyem nélkül járjon-keljen itt. Amit tegnap édesanyád művelt, az elfogadhatatlan volt. Ilyesmi többé nem fordul elő.
– Ezt most komolyan mondod?
– Teljesen komolyan. Ez a lakás az én nevemen van, még az esküvő előtt vettem. Jogom van eldönteni, ki lépheti át a küszöbét.
A férfi néhány másodpercig némán nézte, majd lassan a zsebébe nyúlt, és előhúzta a másik kulcscsomót. Letette az asztalra.
– Rendben. Vedd el.
Anna szó nélkül a táskájába csúsztatta.
– Köszönöm. És még valami: ha vendéget hívsz, előbb szólj. Tudni akarom, ki jön az otthonomba.
– Az otthonodba? – húzta el a száját gúnyosan Gábor.
– Igen. Az enyémbe. Papíron is. Azért élsz itt, mert beleegyeztem. De a szabályokat én határozom meg.
Gábor hirtelen felállt, elsétált mellette, és bevágta maga mögött a szoba ajtaját.
Anna egyedül maradt a konyhában. Furcsa, mély nyugalom áradt szét benne. Olyan csend, amit már rég nem érzett.
A következő napokban Gábor komoran járt-kelt, alig szólt. Anna tette a dolgát: dolgozott, ellátta a háztartást magának és Lillának, rendben tartotta a lakást. A férfi külön rendelte az ebédjét, vagy készételeket melegített magának.
Szombaton Anna csak tíz óra körül ébredt. Gábor már a konyhában ült, kávéscsészével a kezében.
– Beszélnünk kellene – kezdte, amikor Anna leült vele szemben.
– Mondjad.
– Átgondoltam a dolgokat. Hiba volt külön pénzt tartani. Térjünk vissza a régihez.
Anna hosszan a szemébe nézett.
– Nem.
– Hogyhogy nem?
– Úgy, hogy marad minden így. A külön kassza marad. Te világossá tetted, hogyan viszonyulsz a pénzhez és az én munkámhoz. Mostantól mindenki felel magáért.
– Ez nevetséges! Férj és feleség vagyunk!
– A házastársak tisztelik egymást. Te nem tisztelsz engem. Elvárod, hogy dolgozzak, főzzek, takarítsak, mindent intézzek, te pedig csak élvezed az eredményt. Ennek vége.
Gábor arca elszíntelenedett.
– Tehát külön utakon akarod folytatni?
– Addig biztosan, amíg meg nem érted, hogy a család nem egy ingyenes étkezde. Amíg nem tanulod meg becsülni az időmet és az erőfeszítésemet. És amíg nem vállalsz felelősséget azért, amit mondasz.
A férfi lehajtotta a fejét, az asztal lapját bámulta.
– És ha nem tetszik – tette hozzá Anna nyugodtan –, el is költözhetsz. Például az édesanyádhoz. Biztos örülne.
– Ki akarsz tenni?
– Nem. Csak lehetőséget adok. Ha ennyire terhesek az itteni szabályok.
Gábor válasz nélkül bement a szobába. Anna nyugodtan megitta a kávéját, majd benézett Lillához. A kislány a földön hasalt, rajzolt.
– Anya, mi baja apának? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
– Csak fáradt, kicsim. Ne aggódj miatta.
– Jó – bólintott Lilla, és tovább színezett.
Anna megsimogatta a haját, majd csendben kiment.
Eltelt egy újabb hét. Gábor ugyan a lakásban maradt, de mindent külön intézett: magának vásárolt, magának főzött, maga után pakolt el. Anna is így tett – kizárólag magára és a lányára koncentrált.
Egy este a férfi ismét próbálkozott.
– Anna, nem lehetne ezt abbahagyni? Tegyük túl magunkat rajta.
– Nincs min túllépni – felelte higgadtan. – Nem veszekszünk. Egyszerűen más rendszer szerint élünk.
– Ez így természetellenes!
– Valóban? Hiszen pontosan ezt akartad.
Gábor nem tudott mit felelni.
Egy hónap múlva végül bejelentette, hogy elköltözik. Egy ismerősnél bérelt szobát. „Így egyszerűbb lesz” – mondta. Anna csak bólintott. Nem marasztalta.
Amikor a bőröndjeit pakolta, Lilla az ajtóból figyelte.
– Apa, most elmész?
– Igen, kicsim. De jövök majd hozzád, meglátogatlak.
– Rendben – felelte komolyan a kislány.
Gábor magához ölelte, majd felkapta a csomagjait, és kilépett az ajtón. Anna utána nézett, aztán halkan bezárta.
Lilla odabújt hozzá.
– Most már csak ketten maradtunk?
– Igen, szívem. Mostantól ketten.
– Nekem jó így. Olyan csendes minden.
Anna elmosolyodott.
– Nekem is.
Aznap este, miután Lilla elaludt, Anna leült a kanapéra. A tévé ment, de nem figyelte. Gondolkodott.
Megérte? Igen. Mindenképpen. A lakásban béke honolt. Nem volt több kiabálás, számonkérés vagy sértődött hallgatás.
A saját keresetéből gazdálkodott, maga döntött a kiadásokról. Azt főzött, amit kívánt. Azt látta vendégül, akit szeretett volna. Senki nem utasítgatta.
A külön kassza végül leleplezett mindent. Megmutatta, hogy Gábornak a saját kényelme volt az első. A feleség pedig csupán természetesnek vett háttérember.
Most Anna szabadnak érezte magát. Nem kellett alkalmazkodnia más igényeihez, nem kellett megfelelnie senki elvárásainak. Úgy alakíthatta a napjait, ahogy neki és Lillának jó volt.
Felállt, kikapcsolta a tévét, és kiment a konyhába. A hűtőben csak azok az ételek sorakoztak, amelyeket ő és a lánya szeretett. Nem volt fölösleges pazarlás, nem voltak elvárások.
Becsukta az ajtót, és elmosolyodott.
Holnap új reggel jön. Egy olyan élet újabb napja, ahol a szabályokat ő határozza meg. És ez a felismerés könnyűvé tette a szívét.