Anna attól a pillanattól kezdve nem volt hajlandó tovább egyedül viselni mindennek a súlyát.
Másnap hajnalban kelt. Csendben összekészült, majd finoman felébresztette Lillát. A kislány álmosan, de szó nélkül felöltözött, bekapott néhány falatot reggelire. Anna elkísérte az iskoláig, aztán az irodába indult.
A munkaidő a megszokott mederben folyt: értekezletek, telefonhívások, iratok. Tudatosan kerülte, hogy az otthoni helyzeten rágódjon. Este hat tájban fordult be a lakás ajtaján.
Ahogy belépett, szinte megütötte a csend. Nem a békés nyugalom, inkább a feszültséggel teli hallgatás. Letette a táskáját, levette a kabátját, és a konyhába ment. Erzsébet az asztalnál ült, száját vékony vonallá préselve. Gábor az ablak előtt állt, háttal a szobának.
– Jó estét – szólalt meg Anna higgadtan, miközben a hűtő ajtaját kinyitotta.
– Jó estét – érkezett a hűvös válasz.
Anna kivett egy adag csirkemellet, és előkészítette a vacsorát. Csak kettőjüknek, Lillának és magának. Pont úgy, ahogy az elmúlt napokban.
– Mit készítesz? – kérdezte Erzsébet éles hangon.
– Vacsorát. A lányomnak és nekem.
– És nekünk nem jut?
Anna fel sem nézett a vágódeszkáról.
– Nem. Gábor külön pénztárcát akart. Így mindenki a saját részéért felel.
– Hát ez meg mit jelent?! Vendég vagyok ebben a házban! Illene gondoskodnod rólam!
– A meghívást a fia adta. Akkor az ellátás is az ő dolga – felelte Anna nyugodtan.
Erzsébet felugrott, arca vörösbe borult.
– Te most gúnyt űzöl belőlem? Én vagyok az anyósod!
– Nem gúnyolódok. De főzni nem fogok. Nincs rá keretem. Külön kasszán élünk – tette hozzá, miközben a serpenyőbe csúsztatta a húst.
Erzsébet Gábor felé fordult.
– Hallod, mit mond a feleséged? Nem szólsz semmit?
Gábor ellépett az ablaktól, indulatosan Anna elé állt.
– Miért nem készítettél vacsorát mindenkinek? – csattant fel.
Anna egyenesen a szemébe nézett.
– Mert egy hete te jelentetted be, hogy innentől külön kezeljük a pénzt. Mindenki a sajátjából gazdálkodik. Én abból főzök, ami az enyém – nekem és Lillának. Te is megteheted ugyanezt.
– De anya itt vendég! Kötelességed lenne ellátni!
– Kötelesség? – vonta fel a szemöldökét Anna. – Miféle szabály írja ezt elő? Meghívtad, gondoskodj róla. Nekem nem futja még egy emberre.
– Hiszen fizetést kaptál! – emelte fel a hangját Gábor.
– Igen. És el is költöttem arra, amire szükségünk volt: Lillára, magamra, az élelmiszerre, amit mi fogyasztunk. Ami azon felül marad, az az én pénzem. Te akartad így.
Gábor szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang. Az arca elsápadt.
Anna elővette a pénztárcáját, szétnyitotta, és felé tartotta.
– Nézd meg. Üres. Mert nem költök másokra. Ha vendégeid vannak, menj el bevásárolni, és főzz nekik. A saját keresetedből.
– Teljesen megbolondultál! – fakadt ki a férfi.
– Nem. Csak következetes vagyok. A te döntésedhez tartom magam.
Erzsébet zavartan nézett fiára.
– Gábor, én ebből semmit sem értek. Mi ütött belé?
– Anya… ez nem ilyen egyszerű – motyogta Gábor.
– Mi ebben a nehéz? Egy feleség dolga, hogy etesse a családját, rendben tartsa az otthont! – csattant fel az asszony.
Anna megfordította a húst, a hangja változatlanul nyugodt maradt.
– Ha így gondolja, menjenek el együtt a boltba, vegyenek alapanyagot, és főzzenek. Engem nem zavar. De a költségeket nem vállalom át.
– Hogy beszélhetsz így velem? – háborgott Erzsébet.
– Nem tiszteletlenségből mondom. Csak tisztázom: aki éhes, az gondoskodik magáról. Vagy rendel ételt. Ez az önök döntése.
Erzsébet felkapta a táskáját.
– Ezt én nem tűröm tovább! Olyan házban nem maradok, ahol így bánnak velem. Gábor, indulunk!
– Anya, este van már…
– Nem érdekel! Szálloda, pályaudvar, bármi jobb ennél! – hadarta, miközben magára rángatta a kabátját és megragadta a bőröndöt.
Gábor tanácstalanul pillantott hol az anyjára, hol Annára. Anna közben nyugodtan tálalt – egyetlen tányért tett az asztalra.
– Egy rendes családban – szólalt meg csendesen – a férj nem hirdet külön kasszát. De mivel te így döntöttél, most ehhez tartjuk magunkat.
Erzsébet arca ismét elvörösödött.
– Elég volt! Gábor, jössz vagy maradsz?
A férfi nagyot sóhajtott, bement a szobába, majd kabátban tért vissza.
– Elmegyek anyával. Később jövök – mondta kurtán, és becsukta maga mögött az ajtót.
Anna befejezte a vacsoráját, elmosogatott, rendet rakott. Azután elindult Lilláért az iskolába – csütörtökön tovább maradt a napköziben.
Mire hazaértek, már nyolc is elmúlt. Gábor még nem volt otthon. Anna megvacsoráztatta a kislányt, lefektette, majd leült a kanapéra, és halkra állított tévé mellett pihent.
A férje csak éjfél után tért vissza. Szó nélkül a hálószobába ment, rá sem nézett. Anna egy pillanatig figyelte, aztán kikapcsolta a készüléket.
Reggel a bejárati ajtó csapódására ébredt. Fél hét lehetett. Gábor már elment. Anna felkelt, rendbe szedte magát, és ébresztette Lillát.
A nap ismét a megszokott rend szerint indult: iskola, munka, intéznivalók, bevásárlás. Este, amikor hazaért, Gábor a konyhában ült az asztalnál. Előtte ott hevertek a lakáskulcsok.