Nóra a konyhaasztal mellett állt, és onnan figyelte, ahogy a szomszéd szobában Dóra teljes odaadással színezi az albumában sorakozó állatfigurákat. Az ötéves kislány annyira belemerült a rajzolásba, hogy a világ is megszűnt körülötte – még az sem tűnt volna fel neki, ha az édesanyja táncra perdül a konyhában. Nóra elmosolyodott ezen a gondolaton, majd csendben visszasüllyedt a saját, kavargó érzéseibe.
A mosoly azonban hamar elhalványult. A lelkében újra megszólalt az a régi, ismerős félelem, amely gyermekkora óta kísérte. Most, hogy komoly döntést hozott, és házvásárlásra szánta el magát, ez a szorongás ismét felszínre tört. Az édesanyjához fűződő emlékek még mindig nehezen nyomták a szívét.
Eszébe jutott az egyik utolsó beszélgetésük, nem sokkal azelőtt, hogy végleg megszakadt köztük a kapcsolat.
– Már megint a váláson jár az eszed? – kérdezte akkor az anyja, és a tekintete keményre vált, amint Nóra kimondta, mire készül. – Ez őrültség! Már így is pletykálnak az emberek, te pedig még nagyobb szégyent akarsz hozni ránk? Apád ezt sosem helyeselné.
Nóra akkor alig tudta visszatartani a könnyeit. Márk már rég nem az a figyelmes, gyengéd férfi volt, akihez egykor feleségül ment. Rideggé és követelőzővé vált, gyakran kiabált, sőt, ha valami nem az elképzelései szerint alakult, fenyegető hangnemre váltott. Mindezt az anyja mintha észre sem akarta volna venni.
– Anya, te is látod, mi történik… Tudod, hogyan bánik velem. És azt is, milyen közönnyel néz Dórára, mintha csak teher lenne számára – próbálta Nóra megértetni vele a helyzet súlyosságát. Válaszul azonban csupán egy lesújtó mondatot kapott:
– Ugyan már, minden férfi ilyen. Mit gondolsz, apád tökéletes volt? Mennyi mindent el kellett tűrnöm mellette! De kitartottam – a családért, érted. Neked sem csak magadra kellene gondolnod. Légy erős, és ne hozz ránk szégyent!
„Kitartottam a családért.” Ez a mondat szinte jelmondattá vált az anyja szájában. Nóra akkor értette meg igazán, milyen távol állnak egymástól. Úgy érezte, az érzései, a vágyai semmit sem számítanak. Az anyja szemében továbbra is az az irányítható kislány maradt, akit rendre lehet utasítani, és akit hibáztatni kell, ha saját utat mer választani.
Néhány évvel ezelőtt végül mégis összeszedte minden bátorságát, és kilépett a házasságból. Inkább vállalta az egyedüllétet Dórával, mint hogy tovább éljen félelemben és megaláztatásban. A válás kimerítő és fájdalmas volt; Márk nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy sértésekkel illesse. Az anyai támogatás, amelyben titkon reménykedett, elmaradt. Édesanyja úgy viselkedett, mintha Nóra személyesen ellene vétett volna azzal, hogy szétrombolta a „tökéletes család” látszatát. A neheztelése azóta is csak nőtt.
Ekkor határozta el Nóra, hogy soha többé nem engedi, hogy mások döntsenek helyette. Túl sokáig hallgatta el a saját igényeit. Most viszont elérkezettnek látta az időt, hogy olyan életet teremtsen magának és a lányának, ahol biztonságban és békében élhetnek, a saját szabályaik szerint.
Grafikai tervezőként dolgozott egy cégnél, és apránként félretette a fizetése egy részét, hogy egyszer saját otthonuk lehessen. Volt egy különösen nehéz évük, amikor Dórával egy régi bérház apró, egyszobás lakásában húzták meg magukat. A falakon repedések futottak végig, az ablakokon állandóan beszökött a huzat. Mégis, Nóra igyekezett barátságossá tenni a helyet: puha takarókat vett, vidám függönyöket akasztott fel, időnként átrendezte a bútorokat. Ezek az apró változtatások melegséget csempésztek a kopott falak közé.
Mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy csupán átmeneti életet élnek. Egy igazi otthonról álmodott – egy helyről, ahol Dóra nyugodtan cseperedhet fel, anélkül hogy újra és újra költözniük kellene egyik albérletből a másikba.