Természetesen a közjegyzőre hivatkozott.
Lépésről lépésre próbált sarokba szorítani. Hideg következetességgel, pihenőt sem engedve.
— Rendben van — feleltem alig hallhatóan.
— Ja, és még valami. Az ügyvédem, István szeretne beszélni veled. Hajlandó egy bizonyos összeget felajánlani… afféle jóindulatú gesztusként.
Jóindulat. Pénzben mérhető vigasz azért az életért, amelyet Gábor mellett éltem le.
Felütöttem a szakácskönyvet a 112. oldalon. A „Cári halászlé” című receptnél. Gábor ceruzával karikázta be évekkel ezelőtt.
„Hozzávalók: Vizahal – 1 nagyobb, zsíros példány. Fogassüllő – 2 kisebb. Vöröshagyma – 3 fej. Petrezselyemgyökér – 40 gramm.”
Másnak egyszerű recept lett volna. Nekünk térkép. Gábor, aki mindig rendszerekben gondolkodott, még a nagymamája receptjeiből is titkosítást csinált. Oldalszám, sorszám, adott szó pozíciója. A kombináció egy bankszéfhez vezetett, ahol az eredeti iratok, számlakivonatok és hozzáférési kódok lapultak.
— Anna, figyelsz egyáltalán? — csattant fel türelmetlenül Erzsébet.
— Igen. Várom a szakértőt — válaszoltam nyugodtan.
Pontban kettőkor csengettek. Az értékbecslő udvarias, tárgyilagos férfi volt. Nem sokkal utána, külön meghívás nélkül, Erzsébet is bevonult, mintha ő lenne a lakás úrnője.
— Nézze csak, valódi tölgyfa parketta — magyarázta élénken. — És az ablakok déli fekvésűek, egész nap világos van.
Szobáról szobára kísérte a férfit, miközben én és Gábor közös évei még ott vibráltak a falak között. Ő pedig úgy beszélt róluk, mintha puszta árucikkek lennének. Én a konyhában maradtam, és lapozgattam a könyvet.
— Holnap tíz órára várja István az irodájában — vetette oda félvállról. — Pontos legyél. Nem szereti, ha megváratják.
Másnap megjelentem a belvárosi irodaházban. Elegáns bútorok, vastag szőnyeg, csendes légkondicionáló. István kifogástalan öltönyben fogadott, ajkán számító mosollyal.
— Anna Arkagyjevna, kérem, foglaljon helyet. Amint bizonyára tudja, nem maradt végrendelet. A hatályos jogszabályok szerint az egyetlen törvényes örökös az édesanya, Erzsébet.
Elém csúsztatott egy többoldalas dokumentumot.
— Ügyfelem azonban nagyvonalú. Hajlandó százezer forintot fizetni önnek, amennyiben aláírja, hogy a továbbiakban semmiféle követelést nem támaszt.
Százezer forint. Egy lakásért, amely több tízmilliót ér. Gábor cégéért. Az egész közös életünkért.
Felnéztem rá, és tovább játszottam az összetört, bizonytalan özvegy szerepét.
— Én… ezt át kell gondolnom — suttogtam.
— Gondolkodjon gyorsan, kisasszony. A nagylelkűség nem tart örökké — vigyorgott István.
Mellette Erzsébet elégedetten bólintott.
— Ez igazán tisztességes ajánlat. Gábor is örülne, hogy ilyen gondosan intézem a dolgokat.
Hazatérve hagytam, hogy lehulljon rólam a gyengeség álarca. Minden a terv szerint haladt. Elhitték, hogy sarokba szorítottak. Újra kinyitottam a könyvet. A „Kurnik” receptjénél álltam meg.
„Leveles tészta — 500 gramm. Liszt — 1 pohár. Tojás — 3 darab. Keményre főzni.”
Keményre főzni. Ez volt a jel. A cselekvés ideje.
Leültem Gábor laptopjához. Ujjaim magabiztosan mozogtak a billentyűkön. Ők még azt hitték, hogy én vagyok a préda. Nem sejtették, hogy már előkészítettem a következő lépést.
A harmadik napon Erzsébet ismét megjelent. Ezúttal két tagbaszakadt költöztető állt mögötte.
— Remélem, már összepakoltad a személyes dolgaidat — mondta élesen. — Nem érek rá várakozni. A bútorok egyelőre maradnak. De ezt a kacatot — pillantása az asztalon heverő könyvhalomra siklott — nyugodtan ki lehet hajítani.
Tekintete megakadt a legfelső köteten. Gúnyos félmosollyal emelte fel két ujjal a szakácskönyvet.
— Ez is megy a szemétbe. Mindig ezek a receptek… Azt képzelted, a fiam szívét a hasán keresztül lehet meghódítani? Milyen együgyű vagy, Anna.
Karja lendült, hogy a vastag fekete zsákba hajítsa a könyvet.
Abban a másodpercben azonban véget ért a gyászoló, megtört özvegy színjátéka.