Az anyósom a szemem láttára dobta tűzre a férjem végrendeletét, hogy kiforgasson mindenből. Azt hitte, ezzel végleg térdre kényszerít. Fogalma sem volt róla, hogy az igazi dokumentum egészen máshol lapul.
— Elégetem. Itt és most, hogy jól lásd.
Erzsébet hangja érdesen csengett, akár a kiszáradt papír zizegése. A nappali közepén állt — abban a helyiségben, amelyet Gáborral közösen alakítottunk otthonná —, és egy vastag, jelöletlen borítékot szorongatott. Az arca kifejezéstelen maradt, mintha kőből faragták volna. A temetés óta ezt a fagyos nyugalmat viselte, mint valami álarcot.
— Nincs joga hozzá — mondtam halkan. A hangom elárult, de tudtam: semmi sem állítja meg.
— Dehogynem, Anna. Én szültem őt. Te csak egy elhibázott döntés voltál az életében. És egy fillért sem látsz abból, amit a fiam hátrahagyott.
Válaszra sem méltatott. Sarkon fordult, és a konyhába indult. Utána mentem. Úgy éreztem, a falak közelebb húzódnak, a levegő pedig nehézzé és fojtogatóvá válik.
Leemelt a polcról egy nagy, rozsdamentes acéltálat — abban szoktam a tésztát dagasztani. A borítékot belefektette, majd elővette az öngyújtóját. A láng egy pillanat alatt beleharapott a papír sarkába, és mohón terjedni kezdett.
— Tessék, ez a te részed! — suttogta élesen, miközben a tűz egyre magasabbra csapott. — Por és hamu. Pont ennyit érsz.
Némán figyeltem, ahogy a papír feketedik, összepöndörödik, majd szétesik. A lángok fénye visszatükröződött Erzsébet szemében; diadal csillogott bennük, tiszta és zavartalan. Meg volt győződve róla, hogy most végleg megsemmisítette Gábor akaratát, és engem is vele együtt.
A konyhát betöltötte az égett papír kesernyés szaga. Várt. Arra számított, hogy zokogni kezdek, könyörgök vagy jelenetet rendezek. De nem szóltam egy szót sem.
Felidéztem Gábor egy héttel a halála előtti szavait. Fáradt volt, de a tekintete tiszta. „Anya drámát fog csinálni, Anna. Meg fog próbálni sarokba szorítani. István készített számára egy külön iratot. Azt fogja hinni, hogy az az igazi végrendelet.” Akkor még nem láttam át teljesen a tervét. Most azonban minden mozaikdarab a helyére kattant.
„Hagyd, hogy győztesnek érezze magát” — mondta még. „Szüksége van rá.”
Erzsébet a mosogatóba söpörte a hamut, majd megengedte a csapot. A fekete por eltűnt a lefolyóban.
— Ennyi volt. Helyreállt a rend — törölte meg a kezét, és fölényesen végigmért. — Három napod van, hogy összepakolj.
Határozott léptekkel távozott. Az ajtó csattanása visszhangzott a lakásban. Biztos volt benne, hogy most végleg kitörölt az életünkből.
Egyedül maradtam a füstszagú konyhában. Lassan a könyvespolchoz léptem, és levettem a régi, kopott fedelű szakácskönyvet, amelyet még a nagymamámtól kaptam. Megsimítottam a borítóját.
Erzsébet élvezte a kegyetlenségét. Azt hitte, ő irányít. Nem sejtette, hogy csupán egy gondosan előkészített csalit pusztított el — azt a hamis iratot, amelyet a saját ügyvédje adott a kezébe.
Az igazi végrendelet nem egyetlen aláírt papírlap volt. A kulcsa ebben a könyvben rejtőzött, a receptek sorai közé kódolva. Gábor tudta, hogy egy hagyományos dokumentumot az anyja évekig támadna a bíróságon, és a pereskedésbe én roppannék bele. Ezért más megoldást választott. Olyat, amelyet nem lehet egyszerűen elégetni.
Másnap reggel megcsörrent a telefonom. Már a csengésből tudtam, ki keres.
— Anna? — Erzsébet hangja most mézesen szólt, mesterkélt együttérzéssel. — Arra gondoltam, talán jól jönne egy kis segítség a költözéshez.
Csendben maradtam, hadd higgye, hogy megtört.
— Hívtam egy ingatlan-értékbecslőt is. Ma kettőre érkezik. Tudnunk kell, mennyit ér a lakás — tette hozzá kimért szünet után.
A hangjában ott vibrált a biztos fölény. Úgy beszélt, mintha már minden az ő kezében lenne, és én csupán vendég lennék abban az otthonban, amelyet Gáborral közösen teremtettünk meg. A játszma azonban még korántsem ért véget.