— Ne nyúljon hozzá. A könyvhöz.
A hangom élesebben csendült, mint vártam. Nem remegett, nem könyörgött — hideg, metsző nyugalom feszült benne. Még a két pakoló is megtorpant, mintha hirtelen jéggé dermedt volna a levegő.
Erzsébet elképedve meredt rám.
— Te utasítasz engem? Az én lakásomban?
Lassan közelebb léptem, és határozott mozdulattal kihúztam a kötetet az ujjai közül, amelyek hirtelen erőtlennek tűntek.
— Ez a lakás sosem volt az öné — feleltem halkan, a szemébe nézve. — És most vége van.
Az asztalhoz mentem, előhúztam a telefonomat, és tárcsáztam István számát.
— Jó napot, István. Anna vagyok. Átgondoltam az ajánlatát. Nem fogadom el.
A vonal túlsó végén néma csend.
— Sőt, volna egy javaslatom. Beszéljünk inkább a „Húsvéti kalács” receptjéről, a kétszáznegyedik oldalon. Különös tekintettel az „egzotikus kandírozott gyümölcs, tizenkét darab” tételre.
Szándékosan tartottam szünetet.
— Úgy sejtem, ez szoros kapcsolatban áll Gábor ciprusi offshore számlájával. Azzal, amelyikről ön természetesen mit sem tud. Ugye?
A hallgatás súlyossá vált. Erzsébet arca kifakult, tekintete ide-oda cikázott közöttem és a telefon között. A gondosan felépített álarc megrepedt.
— Huszonnégy órát adok — folytattam. — Keressenek meg, és tárgyaljunk a valódi végrendeletről. Ha nem, az ügyvédem értesíti az adóhatóságot. Nemcsak itthon. Viszont hallásra.
Befejeztem a hívást, majd a két munkásra néztem.
— Most azonnal távozzanak. Mindannyian.
Szinte egymásba botolva hátráltak ki. Az ajtó tompán zárult mögöttük. Csend maradt. A bemelegítés lezárult — ideje volt az igazi játszmának.
István egy órával később hívott vissza. A tegnapi fölényes hangnem eltűnt; feszült és kimért lett. Másnap reggel tízre megbeszélést egyeztettünk az irodájába.
Pontosan érkeztem. Sötét, szigorú kosztüm volt rajtam, a kezemben pedig csupán a szakácskönyv.
A tárgyalóban már ott ültek. Erzsébet összeroskadva, szürkés arccal, mintha egyik napról a másikra éveket öregedett volna. István igyekezett magabiztosnak látszani, de ideges pillantásai elárulták.
— Hagyjuk a formaságokat — kezdtem. — Nincs sok időnk.
A könyvet az asztal fényes lapjára tettem, és találomra felütöttem.
— „Marhavesék — kétszáz gramm. Háromszor váltott vízben áztatni.” — Felnéztem. — Három átutalás a zürichi számlára, két évvel ezelőtt. Erzsébet, erről sem tudott? Vagy inkább az adóhatóság elől hallgatták el közösen?
Az ügyvéd arca elsápadt.
— Ez félreértés…
— Nem. Ez büntetőjogi kategória — lapoztam tovább. — „Vizigás pite. Szárított viziga — egy font. Egy éjszakára beáztatni.” Érdekes alapanyag. Különösen, ha egy stróman nevén vásárolt kereskedelmi ingatlannal együtt nézzük. Nem igaz, István?
A férfi hátradőlt, mintha kihúzták volna alóla a tartást. Megértette. A kötet nem egyszerű receptgyűjtemény volt, hanem Gábor rejtett pénzügyi feljegyzéseinek kódolt másolata. Biztosíték. Védelem arra az esetre, ha valaki elárulná.
Erzsébet lassan az ügyvéd felé fordult.
— Te tudtál erről? Mindvégig?
— Ez… nem úgy van… — hebegte, de már késő volt.
— Elég! — tört ki belőle a kiáltás, amelyben düh, szégyen és a felismerés fájdalma keveredett. Rájött, hogy őt is csupán eszközként használták.
Hagytam, hogy a csend rájuk nehezedjen, majd nyugodt hangon folytattam:
— Gábor feltételei világosak voltak. Minden személyes vagyona, beleértve ezt a lakást és a számlákat, amelyekről most már tudnak, rám száll. A részesedése az üzletben — szintén.