– Jaj, hagyd már ezt a kicsinyes „enyém-tied” szemléletet! – fintorgott Erzsébet. – Család voltatok! Gábor beszállt a bevásárlásba? Be bizony! Felszerelte a polcokat? Igen! Ugyanolyan gazdája ennek a lakásnak, mint te. Viselkedj felnőttként, Katalin. Ne tedd tönkre a fiú új életét. Péntekre nyoma se maradjon itt a jelenlétednek. Szombaton érkeznek a bőröndökkel.
Katalin pillantása a serpenyőben sötétedő palacsintára siklott, amely lassan odaégett, majd vissza Erzsébet diadalittas arcára. Más asszony talán már a tulajdoni lapot lobogtatná az orra előtt, vagy a rendőrséget hívná. Katalin azonban nem az a fajta volt, aki fejjel rohan a falnak. Tudta, hogy egy tankkal szemben hiába kiabál az ember – inkább olyan terepre kell csalni, ahol magától süllyed el.
– Rendben, Erzsébet – sóhajtott engedelmes hangon, és lekapcsolta a tűzhelyet. – Igaza van. Viviennek valóban szüksége van a nyugalomra. Összepakolok. Péntekre üres lesz a lakás. Jöhetnek.
Az anyós egy pillanatra megdermedt. Ő heves jelenetre készült, érvekkel és nyugtatócseppekkel felszerelkezve, erre ilyen készséges beleegyezést kapott.
– Na, így már beszélünk – szűkítette össze gyanakvóan a szemét, majd gyorsan visszavette fölényes tartását. – A kulcsokat hagyd a komódon. És… a mikrót ne vidd el, Viviennek majd melegíteni kell a tejet.
Amint az ajtó becsapódott mögötte, Katalin visszasétált a konyhába. Töltött magának egy csésze forró teát, beleharapott a kissé megégett palacsintába, és halkan felkacagott. A telefonjáért nyúlt, megnyitotta a hirdetési alkalmazást, majd tárcsázott egy számot.
– Jó napot, ingatlaniroda? Kiadnám a lakásomat. Igen, kétszobás. Nem, nem fiatal párnak cicával. Inkább egy keményebb férficsapatra gondoltam… öt-hat fő, váltott műszakos munkások. Minél erősebbek, annál jobb. Hosszú távra. Beköltözés? Akár már csütörtökön is.
A vonal túlsó végén rövid csend támadt, Katalin mosolya pedig egyre szélesebb lett.