– …milyen alapon követeli mindezt? Valami nemzeti ünnepre hivatkozva?
– Hová máshová mennél? Költözz vissza az édesanyádhoz, vagy bérelj ki valamit! Szép fizetésed van, talpraesett nő vagy, majd megoldod – legyintett Erzsébet, és már bent is volt a konyhában. Úgy tolta arrébb a palacsintás tányért, mintha a saját kredencén rendezgetne. – Nálunk viszont sürgős a helyzet. Gábor, hála az égnek, észhez tért. Talált magának egy rendes lányt, fiatal, finom teremtés. Vivien még csak húszéves, és babát várnak. Ma be is adták a papírokat a házasságkötőbe!
– Őszintén gratulálok – mosolyodott el Katalin, meglepően nyugodtan. – Sok boldogságot nekik. De én ebben pontosan hol szerepelek?
– Hogyhogy hol? – csapta össze a kezét felháborodva Erzsébet. – A fiataloknak nincs hová menniük! Vivien eddig kollégiumban lakott, az én háromszobásomban meg huzatos a lakás, nem tenne jót neki. Ez viszont kész családi fészek! Gábor ehhez a lakáshoz ragaszkodik. Ne feledd, 2019-ben ő szögelte fel a szegélylécet a folyosón! Van itt keresnivalója!
Katalin csendben hallgatta a szenvedélyes előadást, és szinte mulattatta a helyzet. A női logika néha képes átírni a józan észt, de az egykori anyósa gondolatmenete már a gravitációt is meghazudtolta. Erzsébet megingathatatlanul hitte, hogy attól, hogy a fia öt évet töltött ebben a lakásban, és itt hagyta a papucsát a bejáratnál, automatikusan tulajdonrésze keletkezett. Az a csekélység, hogy Katalin még Gábor megismerése előtt két évvel vásárolta az ingatlant a saját megtakarításából és az édesanyjától örökölt pénzből, egyszerűen nem fért bele ebbe a világképbe. Mintha az agya kéretlen reklámként szűrte volna ki ezt az információt.
– Lenyűgöző érvelés – jegyezte meg halkan Katalin. – Tehát azt javasolja, hogy hagyjam el a saját otthonomat, hogy a volt férjem beköltözhessen ide az új, várandós feleségével?
Erzsébet arca erre még keményebbé vált, és már formálódott is ajkán a következő kioktatás.