Katalin harmincnyolc éves volt. Egy logisztikai osztályt irányított, mindig kifogástalan, vállig érő frizurát viselt, és olyan edzett idegrendszerrel rendelkezett, amelyet csak az szerez meg, aki egy teljes lakáshitelt egyedül fizet végig. Azon a keddi napon otthoni melegítőben állt a konyhában, palacsintát sütött, és az élet nagy kérdésein töprengett: vajon miért kerülnek a tojások annyiba, mintha nem tyúkok, hanem aranytojást tojó, előkelő struccok produkálnák őket, és hová tűnt Gábor másik zoknija, ha maga Gábor már egy hónapja elköltözött.
A válásuk csendben zajlott le. Gábor a negyvenes éveit taposó, „félreismert zseni” típus volt. Miközben Katalin vitte a háztartást, fizette a rezsit – ami gyorsabban nőtt, mint mások gyerekei –, és gondoskodott a bevásárlásról, a férfi önmagát kereste. Ez a kutatómunka többnyire a kanapén fekve, telefonnal a kezében zajlott. A papírok aláírásra kerültek, de a volt férj nem sietett elvinni az erkélyről a téli gumikat és a poros horgászbotot. Arra hivatkozott, hogy „időre van szüksége az elszakadáshoz”.
És most ott állt az előszobában az anyja. Erzsébet egy cserepes fikuszt szorongatott, arcán diadalmas kifejezéssel, mintha legalábbis győztes hadjáratból tért volna vissza.
– Nos, Katalin, nem kerülgetem a témát – jelentette ki, és határozott mozdulattal a cipősszekrényre tette a növényt. – Szépen, jelenetek nélkül összepakolsz. Péntekre az ingatlannak üresnek kell lennie.
Katalin kezében megdermedt a palacsintafordító. A levegőben vaníliaillat keveredett valami abszurd felhanggal. Tipikusan az a helyzet, amikor valaki vendégként belép más lakásába, leül egy idegen székre, majd királynői méltósággal kiutasítja a tulajdonost.
– Jó estét, Erzsébet – felelte higgadtan, az ajtófélfának támaszkodva. – Megkérdezhetem, hová kellene távoznom a csomagjaimmal, és egyáltalán milyen alapon…