A nappaliban még mindig vibrált a kimondatlan feszültség, amikor visszaléptem az ajtónyílásba. Mária ugyanott állt, ahol az imént, de az arca megkeményedett. A korábbi sértettség eltűnt róla; helyét hideg, számító indulat vette át.
— Azt hiszed, győztél — szólalt meg halkan, de metszően. — Azt gondolod, most majd mindenki meglátja, milyen szörnyeteg vagyok, és téged sajnálnak majd.
Nem válaszoltam. Nem volt mit.
— Mindjárt mutatok valamit — folytatta. — Itt, mindenki előtt. Hadd tudják meg, kivel él együtt a fiam.
A táskájába nyúlt, idegesen turkált benne, majd előhúzta a telefonját.
— Péter! Gyere ide.
A férjem nem mozdult.
— Azt mondtam, gyere ide!
Tett egy lépést, aztán megtorpant.
Mária ujjai remegtek, mégis határozottan pötyögött a kijelzőn. Aztán a készüléket a vendégek felé fordította.
— Tessék. Két évvel ezelőtt. Nőgyógyászat. Írásos kérelem. Terhességmegszakítás.
A kijelzőn egy elmosódott fotó látszott, távolról készítve. Mégis azonnal felismertem a lilás árnyalatú nyomtatványt, a sarkában a címerrel. A saját aláírásom. A nevem.
— Két éve — ismételte meg. — A saját kezével akarta megölni az unokámat. És ezek után elhiszitek a könnyeit?
A szobában síri csend lett.
Péter úgy meredt a képernyőre, mintha valami kísértetet látna.
— Anya… ezt honnan…?
— Megtaláltam — vágta rá Mária. — A kabátod zsebében volt. Észre sem vetted, hogy odacsúsztatta. Én viszont észrevettem. Én mindig észreveszem.
Végignézett a társaságon.
— Két évig hallgattam. Azt hittem, majd észhez tér, majd rájön, milyen bűnt vett a lelkére. De nem. Most is csak a kulcsok, meg a szőnyeg. Ilyen nőnek nincs helye családban!
A fotót néztem.
Huszonhárom éves voltam. Friss házas. Péter akkor veszítette el az állását. Hónapokig spóroltunk minden forinton, volt, hogy napokig ugyanazt ettük. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el a szüleimnek, hogy unokájuk lesz, miközben még magunkat sem tudjuk eltartani.
Beadtam a kérelmet. Aztán három nappal később visszamentem, és visszavontam.
— Igen — mondtam végül.
Mária elhallgatott egy pillanatra.
— Igen — ismételtem meg. — Aláírtam. Kétségbe voltam esve. Friss házasok voltunk, pénz nélkül, tele félelemmel. Hetekig nem aludtam, pánikrohamaim voltak. Azt hittem, nem bírom.
Vettem egy levegőt.
— De három nap múlva visszamentem, és visszakértem a papírt. Az orvos azt mondta, még dönthetek. Döntöttem. A gyerek mellett.
Mária gúnyosan elmosolyodott.
— Szép történet. Csakhogy gyerek nem lett. Hova tűnt?
Ökölbe szorult a kezem.
— Elvetéltem. A tizenhatodik héten. Erről ön is tud. Bent feküdtem a kórházban három hétig. Maga is bejött.
— Bementem — bólintott. — Láttam, hogyan játszod a nagybeteg szerepét. Már akkor tudtam, hogy valami nem stimmel.
Nem hittem el, amit hallok.
— Azt állítja, hogy színleltem?
— Azt állítom, hogy alkalmatlan vagy az anyaságra — felelte metsző hangon. — Az a gyerek is, ez is… meddő fügefa vagy. Minek mentél férjhez, ha családot sem tudsz adni?
A levegő megfagyott körülöttünk.
Nem a sértés fájt leginkább, hanem az, hogy a saját otthonomban kell bizonygatnom: nem vagyok gyilkos, nem vagyok hazug.
És akkor eszembe jutott.
A zakóm belső zsebe. Reggel, indulás előtt tettem bele a borítékot. Nem tudtam, miért. Csak úgy.
— Igaza van — szólaltam meg csendesen. — Tényleg képtelen vagyok bármire.
Mária elégedetten biccentett.
— Végre beismered.
— Egy dolgot kivéve — tettem hozzá.
A zsebembe nyúltam, előhúztam a borítékot, és kivettem belőle a képet.
— Tessék.
A tenyeremen feküdt a fekete-fehér ultrahang. Aki látott már ilyet, azonnal felismeri. Apró, bab alakú test, pici kar- és lábkezdeményekkel.
— Tizenkét hetes — mondtam. — A szívhang percenként száznegyvenöt. Az orvos szerint minden rendben.
Péter közelebb lépett.
— Anna… ez…?
— Ma este akartam elmondani. Vacsora után. Szépen, nyugodtan. Nem így.
Máriára néztem.
— Íme az unokája. Lehet, hogy az egyetlen, akit valaha látni fog.
Az arca megmerevedett, ajkai hangtalanul mozogtak.
— Elfáradtam — folytattam. — Abban, hogy magyarázkodnom kell. Hogy ez a lakás az enyém is. Hogy a férjem az én férjem. Hogy a saját életemről dönthetek. Hibázhatok, félhetek, és jogom van újrakezdeni.
Péterre emeltem a tekintetem.
— Most válassz. Anyáddal vagy velem?
Nem felelt. A kezemben lévő képet nézte, majd a telefon kijelzőjét, aztán Máriát.
— Válaszolj. A család te meg én vagyunk… és ez a gyerek. Nem az édesanyád a hálószobánkban. Nem az ő kulcsai a zsebünkben. Nem az ő hangja a fejünkben.
Péter lassan felnézett. A szemében valami új csillant. Nem bizonytalanság. Nem menekülés.
— Anya — mondta rekedten. — Add ide a kulcsokat.
Mária mintha pofont kapott volna.
— Péter…
— Mindkét készletet. Azt is, amit ma adtál, és azt is, ami még nálad van. Tudom, hogy van másik.
Elsápadt.
— Kidobsz engem?
— Azt kérem, menj haza — felelte halkan. — Most igen.
Közelebb lépett hozzá.
— Szeretlek. Az anyám vagy. De ez az én otthonom. Ő a feleségem. És ez a mi gyerekünk. A döntéseket én hozom meg.
Mária tekintetében riadalom villant.
— Nem boldogulsz nélkülem. Tönkre fog tenni.
— Megoldom — felelte Péter.
Kinyújtotta a kezét.
— A kulcsokat.
Hosszú másodpercekig mozdulatlan maradt, majd lassan a táskájába nyúlt, és elővette a csomót. A férjem tenyerébe tette.
— Elkísérlek — mondta Péter.
— Nem kell — suttogta Mária.
Elindult az ajtó felé, mellettem haladt el, anélkül hogy rám nézett volna. A folyosón megbotlott az összetekert szőnyegben, de nem szólt semmit.
Az ajtó kinyílt, majd becsukódott.
A csend most már nem nyomasztó volt. Csak üres.
A vendégek feszengve mocorogtak. A szürke selyemruhás nő felállt.
— Talán mi is indulunk…
Székek csúsztak, halk köszönések hangzottak el. Én mosolyogtam, gépiesen. Péter kezet fogott velük az ajtóban.
Amikor az utolsó vendég is elment, ketten maradtunk.
— Igaz? — kérdezte halkan.
— Igaz.
Óvatosan átvette az ultrahangképet, hosszasan nézte az apró foltot.
— Bocsáss meg — mondta végül. — Mindenért.
Nem válaszoltam azonnal.
— Féltem — folytatta. — Ha melléd állok, elveszítem őt. Ha hozzá, elveszítelek téged. Halogattam. Gyáva voltam.
Felnézett.
— Többé nem.
Bólintottam.
A folyosón ott hevert a szőnyeg.
— Mi legyen vele? — kérdeztem.
— Holnap visszaküldöm. Vagy eladom. Nem marad itt.
— Nem akarom látni.
— Akkor nem is fogod.
Álltunk a lakás közepén. A falióra egyenletesen ketyegett.
— Fáradt vagyok — suttogtam.
— Menj pihenni. Majd elpakolok.
A hálóba mentem. Az éjjeliszekrényen ott feküdtek a kulcsok. Felvettem őket, a fiókba tettem, és határozottan betoltam.
Kint csörömpöltek a tányérok. Péter pakolt.
Leültem az ágy szélére, és hirtelen sírni kezdtem.
Nem a megaláztatás miatt. Nem önsajnálatból.
Hanem a megkönnyebbüléstől.
A harc nem ért véget. Talán most kezdődik igazán. De ma este, négy év után először, nem éreztem magam idegennek a saját otthonomban.
Elővettem az ultrahangképet, magam mellé tettem a párnára.
Apró bab. Dobogó szív.
A konyhából beszűrődő edénycsörgés volt a legbiztonságosabb hang a világon.