Mária az asztalfőnél állt, Péter mellett. A kezében tartott telefon kijelzőjét a vendégek felé fordította – egy lakberendezési katalógusból kinagyított fotót mutatott, rajta egy mintás szőnyeggel.
— Itt látni igazán a szövését — magyarázta magabiztosan. — Modern vonalvezetés, de klasszikus alapokon. Amint megláttam, tudtam, hogy pontosan ez hiányzik innen.
Az asztal körül ülők bólogattak, mintha szakértői előadást hallgatnának.
Megálltam a küszöbön.
Senki nem fordult felém. Olyan volt, mintha áttetsző lennék. A saját nappalim bejáratában álltam, mégis minden tekintet Mária telefonjára tapadt.
— Mária — szólaltam meg.
A hangom egyenletes volt. Nyugodt. Magamat is megleptem vele.
Nem nézett rám.
— Mindjárt, Anna — vetette oda félvállról. — Épp mutatok valamit.
— Küldje el a futárt — mondtam. — Már jeleztem. A szőnyeg nem marad. Nem én rendeltem, és nem is veszem át.
A csend lassan ereszkedett a szobára. Először csak egy halk torokköszörülés hallatszott, aztán egy csésze koppant a csészealjon. Végül mindenki elhallgatott.
Mária komótosan zsebre csúsztatta a telefont.
— Anna — kezdte azzal a lekezelő hangszínnel, amellyel az ember zavarodott gyerekhez beszél. — Ezt már megbeszéltük. Péter rábólintott. A szállítás ki van fizetve. Ne most, mások előtt.
— Most — feleltem. — Ön kezdte mások előtt, amikor kiküldött a konyhába. Folytatta, amikor átnézte az irataimat. Akkor fejezzük be itt, mindenki előtt.
Végignéztem az asztalnál ülőkön.
Kíváncsiság, értetlenség, feszültség. A szürke selyemruhás nő ajkai résnyire nyíltak, és úgy is maradtak.
— Anna — szólt közbe Péter. — Beszéljük meg külön.
— Nem — ráztam meg a fejem. — Elég volt a suttogásból a sarkokban. Itt mondom el.
Mária összefonta a karját.
— Tessék — mondta hűvös mosollyal. — Mondd csak el mindenkinek, milyen szörnyeteg vagyok. Hadd hallják, hogyan nehezítem meg az életed. Majd kiderül, ki is vagy valójában.
Arra számított, hogy elveszítem a fejem. Hogy kiabálni kezdek, és ő majd sajnálkozva széttárja a karját: „látják?”. Erre várt.
Nem adtam meg neki.
— Mária — néztem rá. — Mondja ki őszintén. Miért rendelt szőnyeget az én lakásomba az engedélyem nélkül?
— Mert nincs ízlésed — vágta rá. — Mert szégyen ide bárkit meghívni. Mert a fiam normális otthont érdemel, nem ezt a…
Körbemutatott.
— Nem ezt a mit? — kérdeztem.
— Ezt a jellegtelen, olcsó semmit — felelte. — Négy évig hallgattam. Azt hittem, majd belejössz, majd tanulsz. De te makacs vagy. Nem hallgatsz senkire.
A vendégek megdermedtek.
— Tehát szerinted ízléstelen vagyok — ismételtem. — És ezért döntöttél úgy, hogy a tudtom nélkül rendezel ide bármit.
— Igen! — emelte fel a hangját. — Mert semmihez nem értesz! A lakást a szüleid vették, a felújítást szakemberek csinálták, a bútorokat Péter választotta. Mit tettél te hozzá? Semmit. Csak ülsz itt, mint egy betolakodó, és még követelőzöl is.
Péter megmozdult.
— Anya…
— Ne szólj közbe! — csattant fel Mária. — Mindig mentegeted. Elvettél egy akárkit, behoztad a családba, és még hálát sem kaptál érte. Mindig akad valami baja. A kulcs zavarja, a szőnyeg zavarja… Ha nem lennék, már rég…
Elharapta a mondatot.
— Már rég mit? — kérdeztem halkan.
Rám nézett, a tekintete gyűlölettel telt meg.
— Elhagynád — köpte oda. — Hideg vagy, mint a jég. Négy éve szenved melletted, és még gyereket sem tudsz szülni neki.
A levegő megfagyott.
A fülemben tompán dobolt a vér.
— Anya, elég — sápadt el Péter.
— Mi az, hogy elég? Az igazság fáj? — csattant fel Mária. — Mondják csak ki! Vagy meddő, vagy egyszerűen nem akar gyereket. A végeredmény ugyanaz: semmi. Se unoka, se család. Mire vagy jó?
Néztem őt.
És akkor bevillant az a kép, amit fél éve próbálok elfelejteni: fehér falak, fertőtlenítőszag, az orvos hideg keze. A monitor, amelyen nem mozdult semmi.
— Terhes voltam — mondtam.
Mária elhallgatott.
— Hat hónapja — folytattam. — Tudtál róla. Péter elmondta. Három hétig feküdtem kórházban, hogy megmentsék a babát. Az orvosok küzdöttek. Én is. És te bejöttél, és azt mondtad…
A torkom összeszorult.
— Azt mondtad, hogy szándékosan tettem. Hogy én öltem meg az unokádat.
A szürke ruhás nő felszisszent. Az egyik férfi az ablak felé fordult.
Mária arca elsápadt.
— Ilyet nem mondtam — suttogta. — Hazudsz.
— De igen — feleltem. — A nővér és a szobatársam előtt. Infúzióval a karomban feküdtem, te pedig az ajtóban állva azt kiabáltad, hogy gyilkos vagyok. Hogy nem vagyok nő. Hogy Péternek szerencséje, hogy egy ilyen anya gyermeke nem született meg.
Péter az arcába temette a kezét.
— Anya… miért…
— Nem mondtam ilyet! — sikította Mária. — Mindent kiforgat! Látják? Instabil! Mindenből drámát csinál!
— Gyilkosnak neveztél — mondtam csendesen. — Amikor még élt bennem a gyerekem.
Az óra kattogása hallhatóvá vált a falon.
Egymást néztük.
A szája remegett.
— És ha mondtam is — sziszegte végül. — Egy szó volt. Ha nem lennék, ki tudja, kijöttél volna-e onnan élve. Én küldtelek orvoshoz. Én kényszerítettelek kezelésre. Nélkülem semmid sincs.
Hallgattam.
— Fogalmad sincs, mennyit tettem értetek! — emelte fel újra a hangját. — Egyedül neveltem fel a fiamat. Fillérenként raktam össze mindent. Házat építettem. Te pedig készen kaptál mindent — lakást, férjet, biztonságot — és még így is elégedetlen vagy!
— A ház — mondtam halkan.
Megtorpant.
— Mi van vele?
— Az a ház, amit építettél. Amit három éve el kellett adnod.
Dermedten nézett rám.
— Emlékszem arra az estére — folytattam. — Amikor a szerződés meghiúsult. A konyhánkban sírtál. Hónapok óta nem fizetted a hitelt, a bank perelt. Féláron adtad el, csak hogy ne maradj teljesen az utcán.
Senki nem szólt.
— Aztán hozzánk költöztél három hónapra — mondtam. — Mert nem volt hová menned. Reggelit készítettem neked. Én váltottam ki a gyógyszereidet. Odaadtam a hálószobánkat, én pedig a nappaliban aludtam.
Az ajkai elnyíltak, de hang nem jött ki rajtuk.
— És egyszer sem vágtam a fejedhez, hogy idegen vagy itt — tettem hozzá. — Hogy nincs stílusod. Hogy fölösleges vagy.
A csend szinte tapinthatóvá vált.
— Megbocsátottam mindent — mondtam. — Befogadtalak. És egy évvel később kulccsal a kezedben jöttél vissza ebbe a lakásba, amit a fiam adott neked a hátam mögött. És elkezdtél rendelkezni.
Mária mozdulatlan maradt.
— Nem az zavar, hogy látogatóba jössz — folytattam fáradtan. — Nem az, hogy majd egyszer látni akarod az unokáidat. Még az sem, hogy kéretlen tanácsokat adsz.
Levegőt vettem.
— Az zavar, hogy kizavarsz a saját konyhámból. Hogy belenézel a papírjaimba. Hogy bútorokat rendelsz ide megkérdezés nélkül. És az, hogy gyilkosnak neveztél, amikor a gyermekemet gyászoltam.
Elhallgattam.
— Te még könyörögni fogsz — suttogta Mária. — Nélkülem ez a házasság egy hónap alatt szétesik. Péter egy napig sem bírná ki nélkülöm. Te pedig… kihez mennél? Ki kellenél?
A fiára nézett.
— Péter. Mondd meg neki.
Péter felemelte a fejét. Előbb az anyjára, aztán rám nézett. Az arca rángott, mintha kettészakadna benne valami.
— Péter — szólt rá Mária élesen. — Kinek az oldalán állsz?
A nappali némaságba burkolózott. A férjem hallgatott.
És ebbe a súlyos csöndbe élesen belehasított a kaputelefon csengése.