Ujjaival módszeresen kezdte átpakolni a felső fiók tartalmát.
– Mária – szólaltam meg. A hangom rekedt volt, mintha homok kaparta volna a torkomat. – Miért jött be kopogás nélkül?
Meg sem fordult.
– Péternél valahol itt kallódott egy töltő – morogta, miközben félretolta a neszesszereimet. – Az enyém tönkrement, a telefonom meg mindjárt lemerül. Vendégek vannak.
– Azt kérdeztem, miért nyitott be kopogás nélkül.
Vállat vont.
– Ne csinálj jelenetet, Anna. Nem volt bezárva az ajtó.
– Be volt. Kulccsal nyitotta ki.
Egy pillanatra megmerevedett, aztán ugyanazzal a nyugodt mozdulattal folytatta a kutakodást.
– Péter adott kulcsot – felelte tárgyilagosan. – Arra az esetre, ha szükség lenne valamire.
Mintha jeges víz ömlött volna végig rajtam.
– Miféle kulcsot?
– Egyszerű kulcsot. A lakáshoz.
– Nem arról beszélek. A hálószoba kulcsáról. A mi hálónkéról.
Kiegyenesedett. A kezében ott volt a töltő. Felülről mért végig.
– A fiamnak mindig is volt kulcsa ehhez a lakáshoz – mondta tagoltan. – Ehhez a szobához is. Nem tartozom neked magyarázattal, hogyan került hozzám.
– Ez a mi hálószobánk – feleltem. – Az enyém és Péteré. Nincs joga csak úgy besétálni ide. Főleg nem kérdezés nélkül.
A szája sarkában rövid, hideg mosoly jelent meg.
– Anna, ne dramatizálj. Egy perc volt az egész.
Zsebre tette a töltőt, és az ajtó felé indult.
– Várjon.
A küszöbnél megtorpant, hátranézett.
Felálltam az ágyról, a komódhoz léptem, és belenéztem abba a fiókba, amit kinyitott. Bal oldalt felül. Ott tartottam az iratokat: útlevelek, házassági anyakönyvi kivonat, a lakás papírjai.
A fiók nem volt rendesen visszatolva. A papírok csomója elcsúszott, a kék dosszié sarka kilógott.
Visszafordultam.
– Az irataim között is keresgélt?
Összeszorította a száját.
– Nem turkáltam semmiben. A töltőt kerestem.
– A töltő a polcon van. Ön a dokumentumos fiókot húzta ki.
– Anna, ez már üldözési mánia – vált élessé a hangja. – Vendégek ülnek kint, te meg itt számolgatod a papírjaidat. Nyugodj meg végre.
Közelebb léptem.
– A kulcsokat kérem.
Hátrébb húzódott egy lépést, aztán az arca újra megkeményedett.
– Miféle kulcsokat? Megőrültél?
– Amivel az ajtót kinyitotta. És a bejárati ajtóét is. Adja vissza.
– Az a fiam tulajdona – vágta rá. – Nem tartozom neked elszámolással.
– A lakás az enyém – mondtam halkan, de határozottan. – A hálószoba is. És visszakérem a kulcsokat.
Hosszú, nehéz pillantást vetett rám, majd lassan a zsebébe nyúlt.
Egy kis kulcscsomót vett elő. Kettő volt rajta: a bejárati ajtóé és a lapos, a hálószobáé.
Az éjjeliszekrényre tette. Ujjával még igazított rajtuk, hogy párhuzamosan feküdjenek.
– Most már elégedett vagy? – kérdezte halkan. – Megkaptad a kis kulcsaidat. Örülj neki.
Nem szóltam. Csak néztem a fém darabokat.
– Nem kell nekem a te lakásod – folytatta fáradt, de metsző hangon. – Élj a betonodban. Zárd magadra az összes zárat. Nem fog ide többé senki jönni.
Megfordult, kiment a folyosóra. Az ajtót tárva hagyta.
Ott maradtam a szoba közepén, és az üres ajtókeretet bámultam.
Kint halk, ingerült beszéd foszlányai hallatszottak. Mária gyorsan, idegesen magyarázott valamit. Férfiléptek közeledtek.
Péter jelent meg az ajtóban.
Bizonytalanul lépett be, megállt a küszöbnél. Rám nézett, aztán a kulcsokra az éjjeliszekrényen.
– Anya azt mondja, majdnem megütötted – szólalt meg.
Ráemeltem a tekintetem.
– Arra kértem, menjen ki a hálószobánkból.
– A töltőt kereste.
– Az irataim között kutatott.
Péter felsóhajtott, a tenyerével végigsimított az arcán.
– Anna, meddig megy még ez? Szívbeteg, tudod jól. Vendégek előtt megaláztad, most meg elveszed a kulcsait. Csak segíteni akart.
– Miben segíteni? Abban, hogy kiszorít a saját konyhámból?
– Nem szorított ki.
– Hallottad, mit mondott.
– Azt mondta, pihenj. – A hangja megemelkedett. – Mindig többet látsz bele mindenbe. Anya jót akart, te meg cirkuszt csinálsz.
Nem válaszoltam.
Ő is elhallgatott, elfordította a fejét.
– Gyere ki – tette hozzá már csendesebben. – Normális emberek ülnek kint, megértőek. Mondasz pár szót, mosolyogsz. Mindjárt vége az estének.
– Kulcsot adtál neki a hálószobánkhoz – mondtam. – Nélkülem döntöttél. Érted, mit jelent ez?
Grimaszolt.
– Igen, adtam. Mi van abban? Biztos, ami biztos. Ha elutazunk, meg tudja locsolni a virágokat.
– Nem utaztunk el.
– Akkor se nagy ügy – legyintett. – Visszaadta. Mit akarsz még?
Nem feleltem.
Még állt egy másodpercig, aztán sarkon fordult és kiment.
Egyedül maradtam.
A telefon újra a kezemben volt. A kijelzőt néztem, de nem fogtam fel, mit látok. Egyetlen szó zakatolt bennem: kulcsok. Kopogás nélkül jött be. A fiókjaimban matatott. Volt hozzá kulcsa. A férjem odaadta neki, anélkül hogy szólt volna.
Négy év.
Ennyi ideje hittem, hogy család vagyunk. Hogy ez a lakás közös otthon. Hogy a hálószoba az a hely, ahol nem kell védekeznem.
Behunytam a szemem.
A folyosón mozgolódás támadt. A hangok felerősödtek. Egy ismeretlen férfihang: „Itt legyen szíves aláírni.” Mária válasza gyors és elégedett volt.
Felálltam.
Az ajtóhoz mentem, kinéztem.
Mária a bejáratnál állt. Az ajtóban egy zöld egyenruhás futár. A kezében tablet. Mária sebesen firkantott a képernyőre.
A padlón mellette egy hatalmas, téglalap alakú csomag feküdt vastag műanyagba burkolva.
– Mi ez? – kérdeztem.
Nem nézett rám. Pénzt adott át, visszanyújtotta a tabletet, még egyszer rábökött a kijelzőre.
– Rendeltem egy szőnyeget – mondta könnyedén. – A tied már vállalhatatlan. A bejáratnál az a kopott rongy… szégyen, amikor jönnek az emberek.
A csomagra meredtem.
A futár udvariasan elköszönt, kiment. Az ajtó bezárult.
Mária lehajolt, végigsimított a csomagoláson.
– Bársony tapintású – jegyezte meg. – Természetes szál. A szalonban választottam, „marsala” árnyalat. Most végre lesz egy kis elegancia.
Meg sem mozdultam.
– Mária – mondtam halkan. – Ki adott engedélyt, hogy szőnyeget vegyen az én lakásomba?
Felemelkedett, leporolta a kezét.
– Ugyan már, Anna. Mindig ugyanaz. Érted teszem. Ízlésed nincs, örökké abban a foszladozó darabban botorkálnál.
– Nem kértem. És nem kérdezett meg.
– Ha megkérdezlek, nemet mondasz – felelte szinte kedvesen. – Így legalább nem terheltelek vele. Péter rábólintott, az elég.
A nappali felé pillantottam. Csilingeltek a csészék, valaki nevetett.
Péter rábólintott.
Visszanéztem a csomagra. Hatalmas volt, elfoglalta a fél folyosót. Idegen szín, idegen tárgy az én otthonomban.
– Nem fog beférni – mondtam. – Szűk a folyosó.
– Befér. Lemértem.
– Mikor?
– Legutóbb. Amíg dolgoztál. – Megigazította a haját. – Minden rendben lesz, ne képzelődj. Kiterítjük, és máris barátságosabb lesz a lakás.
Hirtelen mérhetetlen fáradtság nehezedett rám.
Nem csak az estétől. Minden mástól is. A kulcsoktól. A szőnyegtől. Attól, hogy a fiókjaimban idegen kezek jártak. Attól, hogy újra és újra bizonygatnom kell: az életem az enyém.
– Mária – mondtam. – Küldje vissza. Nem veszem át.
Elmosolyodott.
– Már késő, kedvesem. Ki van fizetve.
– Nem egyeztem bele.
– Nem is te döntesz mindenben – csattant fel. – A lakás a tied, igen. De a férjed az én fiam. Amíg hallgat rám, azt teszek, amit jónak látok.
Azzal a nappali felé indult.
A csomag ott maradt a folyosón.
A műanyagon át sötétbordó szálak derengtek. Marsala. Mint az alvadt vér.
A nappaliból újra Mária hangja hallatszott, élénk és lelkes. A szőnyegről beszélt, a minőségről, a színről. Nevetés felelt rá.
Én a folyosón álltam, az idegen tárgy mellett, és hallgattam, ahogy egy másik nő rendezi be az otthonomat.
Péter nem szólt. A vendégek teát ittak. És bennem valami végleg elcsendesedett – a türelem.
A hálószoba ajtajára pillantottam. Az éjjeliszekrényen ott feküdtek a kulcsok. Két apró fémdarab, amelyek miatt idegennek éreztem magam a saját falai között.
A nappaliban meleg, sárgás fény égett – én választottam azokat az izzókat, hogy puhább legyen a hangulat. Most ez a fény hamisnak tűnt.
Tettem egy lépést. Aztán még egyet.
Beléptem a nappaliba.
A vendégek az asztal körül ültek. Csészék csörömpöltek, kanalak koccantak. Egy szürke selyemruhás nő a fülbevalóját igazgatta. A férfiak halkan beszélgettek.
Mária az asztalfőnél állt.