Amikor átnyújtottam a tányért az asztal fölött, már abban a pillanatban megéreztem, hogy valami félresiklott.
Az anyósom átvette a desszertet, maga elé tette, majd rám emelte a tekintetét azzal a jól ismert mosollyal. Attól a mosolytól, amely kívülről kedvesnek és melegnek tűnt, bennem mégis jéghideggé dermedtek az ujjaim. Mária mesterien tudott úgy mosolyogni, hogy senki ne vegye észre a szavak élét.
– Annácska, miért sürögsz ennyit? – szólalt meg halkan, de olyan hangsúllyal, amitől a környező asztaloknál is elhallgattak volna. – Családi körben vagyunk. Menj be inkább a szobába, pihenj le egy kicsit. Majd szólok, ha teázunk.
A tálca a kezemben megmerevedett.
Hat vendég ült az asztalnál. Három férfi – Péter üzlettársai – komoly, öltönyös emberek, mellettük a feleségeik. Péter napok óta hangsúlyozta, mennyire fontos ez az este. Meg kell mutatnunk az otthonunkat, a rendezettséget, a biztonságot. Három napig készültem. A tortát magam sütöttem: csokoládés, sós karamellás. A krémet közel egy órán át simítottam, hogy tökéletesen egyenletes legyen.
Most pedig azt javasolták, húzódjak félre a konyhába, mintha alkalmazott lennék.
A saját lakásomban.
– Mária, csak felszeletelem a tortát – próbáltam nyugodt hangon. – Így egyszerűbb lenne…
– Majd én elintézem – vágott közbe, továbbra is csendesen. – Teljesen kimerültél, látszik a szemed alatt. Menj csak, ne hajtsd túl magad.
A kezével egy elhessegető mozdulatot tett. Mint amikor az ember egy zavaró rovart próbál eltávolítani.
Péterre néztem.
Az asztalfőn ült, nyugodt arccal, mintha semmi rendkívüli nem történne. Szalvétával megtörölte a száját, letette, majd a telefonjára pillantott.
– Péter – szólítottam meg halkan.
Fel sem nézett. Az ujja lassan csúszott végig a kijelzőn.
A mellkasomban feszülni kezdett a levegő. Ismertem ezt a gesztust. Amikor nem akar állást foglalni. Amikor egyszerűbb úgy tenni, mintha nem hallana semmit.
– Péter most elfoglalt – igazította meg Mária a hibátlan frizuráját. – Fontos beszélgetés zajlik. Anna, kérlek, ne sürögj-forogj ennyit, idegességet keltesz.
Valaki megköszörülte a torkát. Egy villa csikordult a tányéron. A szürke selyemruhás nő a falon lógó festményt kezdte tanulmányozni.
Mintha egyszerűen kitöröltek volna a helyiségből. A saját nappalimból, ahol én választottam a tapétát, én akasztottam fel a függönyöket, én rendeztem el a gyertyákat a kandallón.
Lassan letettem a tálcát az asztal szélére, ügyelve, hogy a porcelán ne csörrenjen.
– Mária – mondtam tagoltan –, ez az én otthonom. Én vagyok itt a háziasszony. És szeretném én felszeletelni a tortát.
A csend hirtelen sűrűvé vált.
Felhúzta a szemöldökét. Az arcán megjelenő csodálkozás olyan kifinomult volt, hogy egy pillanatra magam is elbizonytalanodtam. Hiszen ő csak segíteni akar. Mindig ezt sugallta.
– Anna – felelte enyhe szemrehányással –, miért kell ezt a vendégek előtt? Én csak jót akartam…
– Ez az én lakásom – ismételtem meg.
– Tudom én nagyon jól – legyintett, de a hangjában már fémes keménység csengett. – Folyton emlékeztetsz rá. A lakás a tiéd, a felújítás a tiéd, most már a torta is a tiéd. Mi pedig kik vagyunk? Idegenek?
Péter végre felemelte a fejét.
– Anya, Anna, majd később – motyogta. – Mindenki minket néz.
– Nézzenek csak – csattant fel Mária. – Legalább látják, hogyan beszél velem. Én vagyok az anyja a férjednek. Én neveltem fel. És most ki akarsz tessékelni?
A hangja éppen annyira remegett meg, hogy együttérzést váltson ki. A szürke ruhás nő ismét ráemelte a tekintetét.
– Senki nem tessékeli ki – igyekeztem higgadt maradni. – Csak azt kérem, tartsák tiszteletben a határaimat.
– Határok – csóválta a fejét, a vendégekhez fordulva. – A mai fiatalok már mindenkitől határokat húznak. Még a saját családjuk elé is.
– A kulcsokról beszéljünk – szakítottam félbe.
Elhallgatott.
– Milyen kulcsokról?
– Azokról, amiket Péter adott oda önnek a tudtom nélkül. Szeretném visszakapni őket. Ön most vendég nálunk. Nem tulajdonos.
Lassan letette a villát az abroszra.
– Péter – szólt hátra, anélkül hogy rám nézett volna. – Hallod ezt?
A férjem felállt. Az arca foltokban vörösödött. Tudtam, hogy dühös. Csak azt nem, kire.
– Anna, nem lehetne ezt abbahagyni? – kérdezte fojtott hangon. – Anya csak segíteni akart.
– Segíteni? Ki akart küldeni a saját konyhámból.
– Csak azt mondta, pihenj egy kicsit.
Összenéztünk. Négy év házasság. Ismertem minden arcrezdülését, amikor fáradt, amikor hazudik, amikor kerül valamit.
Most hazudott. És ő is tudta.
– Péter, tényleg nem érted? – kérdeztem csendesen.
Nem válaszolt.
Mária nagyot sóhajtott, látványosan eligazította a szalvétát az ölében.
– Tudod mit? – mondta fáradt hangon. – Menj inkább innen. Csak elrontod a hangulatot. Az emberek vacsorázni jöttek, nem jelenetet nézni.
Abban a pillanatban bennem valami végleg elszakadt.
Felemeltem a tányért azzal a tökéletes szelettel – a karamell spirálja hibátlanul csillogott rajta –, és visszatettem a közös tálra.
– Ha valakinek távoznia kellene innen, Mária – mondtam nyugodtan –, az nem én vagyok.
A levegő megfagyott.
Az egyik férfi köhintett. A szürke ruhás nő félúton megállt a poharával. Mária arca elsápadt, a rúzsa sötétebbnek tűnt a fakó bőrén.
– Anna… – lehelte Péter.
Nem néztem rá.
Sarkon fordultam, és a hálószobába mentem. A lépteim határozottak voltak, pedig a térdem remegett. Bezártam magam mögött az ajtót, hátamat a fának vetettem, és akkor jöttem rá, hogy eddig alig vettem levegőt.
A folyosón csönd volt.
Aztán a nappaliból meghallottam Mária hangját. Csendes, bizalmas tónusban beszélt – abban a stílusban, amellyel az ember keserű igazságokat oszt meg.
– A mai fiatalok túlérzékenyek – mondta. – Annának önértékelési gondjai vannak. Nem könnyű gyerekkora volt, a szülei mindig dolgoztak… Nem tehet róla, hogy ilyen lett. Péter, beszélj a feleségeddel.
Homlokomat az ajtónak támasztottam.
Szék csikordult. Péter válaszolt valamit, de nem értettem a szavait.
Nem állt ki mellettem.
Megint hallgatott.
A kezemre néztem. A jegygyűrűmre. A friss manikűrömre, amit kifejezetten erre az estére csináltattam.
Odakint tovább csilingeltek az evőeszközök. Politikai témák kerültek szóba. Nevetés hangzott fel.
A vacsora folytatódott. Nélkülem.
Leültem az ágy szélére, és vártam. Magam sem tudtam, mire. Bocsánatkérésre? Magyarázatra? Arra, hogy Péter bejöjjön, és megkérdezze, jól vagyok-e?
A percek lassan, gumiszerűen nyúltak.
Egyszer csak lépteket hallottam a folyosón. Megfeszült bennem minden. Kihúztam magam.
A lépések közeledtek a hálóhoz. A kilincs lenyomódott.
Megdermedtem.
Újra megmozdult, majd még egyszer. Valaki kopogás nélkül próbált bejutni. Magabiztosan, mintha joga lenne hozzá.
A zár kattanását hallottam, de az ajtó nem engedett – belülről elfordítottam a reteszt, amikor bejöttem.
Néhány másodperc csend. Aztán egy visszafojtott, ingerült sóhaj.
Ezer közül is felismertem volna.
Mária állt az ajtóm előtt, és arra várt, hogy beengedjem. Kopogás nélkül. A hálószobámba.
Ökölbe szorítottam a kezem a takarón. Pár pillanat múlva a léptei eltávolodtak.
Lehunytam a szemem.
Hosszú este várt még rám.
Az ágy szélén ülve a fal egy pontját bámultam. A nappaliból beszédfoszlányok szűrődtek be, férfihangok, időnként női nevetés. A tortámat – amin órákig dolgoztam – idegenek ették.
A telefonom az éjjeliszekrényen hevert. Féltem ránézni. Attól, hogy Péter üzenetet küld: menjek ki, ne hozzam őt kellemetlen helyzetbe. Vagy attól, hogy semmit sem ír.
Végül mégis felvettem, görgetni kezdtem, de a képek és sorok nem álltak össze értelmes egésszé.
Újabb léptek hallatszottak a folyosón. Határozott, kemény kopogás a parkettán. Női sarkak.
Megint a háló felé tartottak.
A kilincs lenyomódott. A zár tartott.
Aztán egy határozottabb rántás.
Ezután fémes kaparászás a zárban. A kulcs csúszott a helyére.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Kattanás.
Az ajtó kitárult.
Mária állt a küszöbön.
Úgy lépett be, mintha egy közös előtérbe érkezne. Rám sem pillantott. Egyenesen a komódhoz ment, megállt előtte, és kinyitotta a felső fiókot.