Ránéztem Péterre. Összegörnyedve ült a kanapén, ujjai egymásba kulcsolva, mintha így akarná egyben tartani magát.
– Muszáj – mondtam halkan. – Különben megint nekiesik az ajtónak.
Felálltam, és mezítláb végigsétáltam az előszoba hideg kövén. A padló jeges volt, de jól esett az éles érzet. Az ajtóhoz léptem, belenéztem a kémlelőnyílásba.
Egyedül állt a folyosón. A kabátja nyitva, a haja szétesve keretezte az arcát. A kezében ott lógott a kopott barna táska, az a régi darab, amelyet mindig magával hozott. Nem dörömbölt. Nem kiabált. Csak állt mozdulatlanul, és egyenesen a kémlelőre szegezte a tekintetét, mintha pontosan tudná, hogy figyelem.
Elfordítottam a kulcsot.
– Itt felejtettem – szólalt meg száraz hangon. – A táskámat.
Félreálltam az útból. Belépett anélkül, hogy rám nézett volna, átsétált a nappalin, és felvette a puffról a táskát. Azt a táskát, amely végig a vállán lógott, amikor az előbb az ajtót rángatta.
Nem felejtette itt. Vissza akart jönni.
– Péter – mondta, amikor észrevette a fiát a kanapén. – Még mindig itt vagy?
Péter nem válaszolt.
Az anyja tekintete az asztalra siklott. A dossziéra. A tetején heverő ajándékozási szerződésre. A pecsétekre. Anyám, Mária aláírására.
– Ez micsoda? – kérdezte.
– Az, amiről beszélt – feleltem nyugodtan. – A lakás papírjai.
Közelebb lépett, lehajolt, de nem érintette meg az iratokat.
– Mária – olvasta fel lassan. – Az anyád neve.
– Igen.
– Vagyis a lakás nem a tiéd.
– De igen – mondtam. – Az életem szerint az enyém. A valóság szerint az enyém. A jog szerint… a tulajdonos az anyám. De ez nem változtat azon, hogy itt élek öt éve. Ez az otthonom.
Felemelkedett, és lassan felém fordult.
– Te végig hazudtál – jelentette ki. – Azt állítottad, hogy a lakás a tiéd. Zárat cseréltél egy olyan ingatlanban, ami nem is a te neveden van.
– A saját otthonomban cseréltem zárat – válaszoltam. – Ott, ahol a férjem él. Ahol a holmim van. Ahol a széfem áll a papírjaimmal. Anyám a tulajdonos, igen. De ő még soha nem jött be kopogás nélkül. Soha nem nyitotta ki a saját kulcsával. Soha nem pakolta át a csészéimet.
Az arca változni kezdett. A haragból bizonytalanság lett, abból valami fáradt, megnevezhetetlen érzés.
– Ha velem történne valami – folytattam –, a lakás anyámra szállna. Nem Péterre. Nem az ön családjára. Rá. Ha mi elválnánk, Péter elköltözne. Bérelne valamit, vagy visszamenne önhöz. De ez a lakás akkor is az enyém maradna. És az anyámé.
Csend.
– Van felvételem arról, ahogy az ajtót veri – tettem hozzá. – Ahogy kiabál. Ahogy fenyeget. Ha még egyszer hozzányúl az ajtómhoz, feljelentést teszek. Nem fenyegetés. Tájékoztatás.
A hallgatás sűrű lett, tapintható.
Lassan leült a puffra. Most nem kapkodott a mellkasához. Egyenes háttal ült, kezét az ölébe tette, és a padlót nézte.
– Akkor minden hiába volt – mondta alig hallhatóan. – Minden, amit csináltam.
– Mit csinált? – kérdeztem.
– Értetek éltem – felelte. – Azt hittem, ha a fiam megnősül, lesz család, igazi otthon, unokák. Nem magamnak akartam. Nektek. Hogy biztos alapotok legyen. Saját lakás. Saját falak.
– Van saját lakásom.
– Nincs! – kapta fel a fejét. – Az anyádé! Te csak lakó vagy benne. Amíg úgy dönt, hogy maradhatsz. Ha egyszer eladja, hová mész? Kihez fordulsz majd?
– Anya – szólalt meg Péter fáradtan. – Hagyd abba.
– Te hallgass! – csattant fel. – Az anyád ellen fordulsz? Egy nő miatt? Se férfi, se fiú nem maradtál!
Felállt, az előszobába ment, a fogasra akasztott kabátjáért nyúlt, aztán elengedte.
– Kétszázezer forint – mondta hirtelen. – Hétfőre ígérted.
– Megkapja.
– Készpénzben.
– Úgy lesz.
– És az új kulcsok – tette hozzá. – A bejárati ajtóhoz. Adsz egyet.
– Nem.
Megmerevedett.
– Hogy érted, hogy nem?
– Nem lesz saját kulcsa – feleltem. – Ha jönni szeretne, telefonál. Ha szükséges, beengedjük. De kulcsot nem adok. Soha.
Hosszan nézett rám.
– Péter, hallod ezt?
– Hallom – mondta csendesen. – És egyetértek.
Mintha arcul csapták volna.
– Te… vele tartasz?
– Igen, anya. Vele.
Elakadt a szava. Három év alatt először láttam rajta, hogy kifogyott az érvekből.
Lesütötte a szemét. A küszöbnél heverő sportcipőkre pillantott.
– Szanaszét a cipők – jegyezte meg tompán. – Rendetlenség van nálatok.
Lehajolt, fájdalmas mozdulattal, és egymás mellé tette a párt, orral az ajtó felé.
A dohányzóasztal mellett három teáskanál hevert a földön. Biztosan akkor sodorta le őket, amikor a mellkasát fogta. Fából készült nyelük volt, a kedvenc készletemből.
Felszedte őket, a kabátja szélébe törölte, majd gondosan egymásra tette, és visszahelyezte az asztalra.
– Megyek – mondta végül. – A hűtőben hagytam pelmenyit. Főzzétek ki.
Az ajtó felé indult. Nem nézett vissza. A háta görnyedt volt, a kontyából ősz tincsek szabadultak ki.
– Viszontlátásra – szóltam utána.
Nem felelt.
Az ajtó becsukódott. A zár kattanása után még egyszer elfordította kívülről a kulcsot. A régi zár kulcsát, amely még nála volt.
A léptei lassan elhaltak a lépcsőházban.
A falnak támaszkodtam. Csak az eső kopogása hallatszott az ablakon, és valahonnan távolról egy autó dudája.
– Anna – szólalt meg Péter.
– Igen?
– Tényleg odaadod a kétszázezret?
– Igen.
– Van ennyi pénzünk?
– Nincs. Kérek anyától.
Rövid csönd.
– Az a szerződés… – mondta. – Amit mutattál. Valójában kié a lakás?
Ránéztem. Mezítláb állt a kövön, vizes hajjal, bizonytalan arccal.
– Az enyém – válaszoltam. – Fél éve a nevemre került. Amikor a gyerekvállalásról beszélgettünk. Anya azt mondta, ideje tiszta helyzetet teremteni.
– Akkor miért a régi papírt mutattad?
– Mert nem tudhatja az igazat. Sem ma, sem holnap. Soha.
Bólintott. Nem sértődött meg. Csak elfogadta.
– Mindent átgondoltál – jegyezte meg.
– Nem. Csak vigyázok magamra. És anyám megtanított rá.
Közelebb lépett, megfogta a kezem. A tenyere meleg volt, de még remegett.
– Hétfőn hívok egy mestert – mondta. – Páncélozott ajtót szereltetünk.
– Minek? Most cseréltük le.
– Olyat akarok, amit nem lehet vállal betörni.
Az ajtóra néztem. Nem látszott rajta komoly sérülés.
– Rendben – mondtam.
Magához ölelt, arcát a hajamba temette.
– Nem hallgatok többé – suttogta. – Soha.
Nem válaszoltam, csak hallgattam a szívverését.
– Péter – szóltam később.
– Hm?
– Vedd fel. Rezeg a telefonod.
Rápillantott a kijelzőre.
– Anya – mondta halkan.
A kijelző elsötétült, majd újra felvillant.
Kinyomta.
– Hétfőn visszahívom – mondta. – Azt mondom, dolgom volt.
Letette a telefont.
– Vacsorázol?
A hűtő felé néztem.
– Inkább rendeljünk pizzát.
Bólintott.
– Szardellás?
– Olajbogyó nélkül.
Kint besötétedett, az eső elállt, a nedves aszfalton tükröződtek a lámpák fényei.
– Mit mondunk anyádnak? – kérdezte.
– Az igazat. Úgyis megtudja.
– A széfet?
– Azt igen. A szerződést nem. Az a mi titkunk.
Elmosolyodott.
– Van közös titkunk – mondta. – Ez furcsa módon jó érzés.
– Amíg nem hűtlenségről szól, addig igen.
– És miről szól?
Az ajtóra pillantottam.
– Arról, hogy ami az enyém, az az enyém marad.
– És én? – kérdezte halkan. – Én a tiéd vagyok?
– Ma reggel döntöttél – feleltem. – Amikor nem mentél el vele.
Megszorította a kezem.
– Nem megyek el – mondta.
A kaputelefon negyven perc múlva szólalt meg. Péter lement a pizzáért. Hallottam, ahogy beszél a futárral, majd visszajön.
– A konyhában eszünk? – kérdezte.
– Igen.
Kinyitotta a dobozt. A sajt illata betöltötte a teret.
Csendben ettünk. A szomszéd ház ablakaiban sorra gyúltak ki a fények.
– Hétfőn intézem az ajtót – mondta. – És felhívom anyát. Megmondom, hogy nincs kulcs.
– Rosszul fogja viselni.
– Lehet. De megszokja.
– És ha nem?
– Akkor is ez lesz.
Néztem az arcát. Fáradt volt, de nyugodt.
– Megváltoztál – jegyeztem meg.
– Elfáradtam a félelemben – felelte.
– Én is.
Elmosolyodott.
– Akkor csapat vagyunk.
– Csapat.
Miután befejeztük, elpakolt. Én elmostam a bögréket.
– Anna – szólított a folyosóról.
– Igen?
– Szeretlek.
Elzártam a csapot.
– Tudom – mondtam. – Én is.
Ott állt a konyhaajtóban, vállával a félfának támaszkodva. Az én férjem. Az én Péterem.
– Holnap maradjunk itthon – javasoltam. – Se mozi, se program.
– Jó lesz.
Kint újra rákezdett az eső. Behúztam a függönyt, lekapcsoltam a villanyt.
Az új ajtó hétfőn kerül a helyére. Most viszont csak a szombat maradt, a csend, és a pizzaszag, amely lassan beleivódott a függönybe.
Lehunytam a szemem.
Ez most elég volt egy kezdetnek.