– …elloptam tőled, bezártad egy ketrecbe, elszakítottad az anyjától!
A hangja éles volt, szinte metsző. A következő pillanatban a mellkasához kapott, mintha hirtelen elfogyott volna a levegője. A mozdulat túl gyors volt, túl pontos. Az arca eltorzult, megingott, majd hátralépett kettőt, és lehuppant az előszobai puffra.
– Mama! – Péter azonnal odaugrott hozzá. – Rosszul vagy?
– A szívem… – zihálta. – Összeszorult. Adj egy kis vizet.
Péter már futott is a konyhába. Én az ajtó mellett maradtam, és figyeltem. Mária a puff szélén ült, a bal oldalát markolva, sűrűn lélegzett. Az arca azonban egyenletesen piroslott, a levegőt mélyen és szabályosan vette, az ujjai pedig – amelyek a blúza gallérját gyűrték – nem remegtek.
Az elmúlt két évben pontosan háromszor láttam ugyanezt az előadást. Mindannyiszor akkor, amikor valami nem az ő akarata szerint alakult. Ugyanaz a mellkashoz kapás, ugyanaz a drámai zihálás. És minden alkalommal csodával határos módon elmúlt öt percen belül, miután mindenki körülötte sürgött-forgott.
– Itt van – Péter visszaért egy pohárral. – Hívjak mentőt?
– Ne… – kortyolt egy keveset. – Mindjárt jobb lesz. Hogy itt vagy, már az is segít.
Nem szóltam semmit. Bementem a szobába, kihúztam az íróasztal fiókját, és kivettem egy mappát. Nem azt, amelyikben az ajándékozási szerződés volt. Egy másikat – vékonyabbat, a biztonsági ajtót beszerelő cég logójával.
Amikor visszaértem, még mindig a puffon ült, Péter fölé hajolva tartotta a poharat.
– Tessék – tettem le a mappát a dohányzóasztalra. – Az ajtó papírjai.
Felnézett rám, értetlenül.
– Számlák, garanciajegy, a zárak tanúsítványai – soroltam halkan. – Azért, mert kérdezte.
– Miért érdekelne ez engem?
– Azért, mert a zárakat általában akkor cserélik, ha félnek a betörőktől. Vagy ha meg akarják védeni az otthonukat az illetéktelenektől. Ön szerint ön közéjük tartozik?
A tekintete elsötétült.
– Tolvajnak nevezel?
– Nem. Kérdezem.
Lassan felállt, a falnak támaszkodva. A víz ott maradt a puffon.
– Péter – szólt a fiához anélkül, hogy rám nézett volna. – Hallod ezt?
Péter arca sápadt volt.
– Mama, Anna nem aláz meg…
– Nem? – csattant fel. – Akkor mi ez? Leköp, kizár a saját fiam életéből, még az ajtón se enged be!
– Nem kizárom – mondtam. – Határokat húzok.
– Határokat! – nevetett fel gúnyosan. – Mintha valami idegen országban élnél! Család vagyunk!
– Igen – bólintottam. – Ketten. Én és a fia.
– És én? – ütötte meg a mellkasát. – Én micsoda vagyok?
Nem válaszoltam.
– Az anyja! – kiáltotta. – Én szültem, én neveltem, én taníttattam! Te három éve bukkantál fel, és mindent el akarsz venni!
– Nem veszek el semmit.
– Dehogynem! – hangja sírásba fordult. – A lakást, a fiamat, még a kulcsot is! Mi jön még? A temetésem?
– Mama, hagyd abba – Péter megérintette a karját.
– Ne érj hozzám! – rántotta ki magát. – Elárultál! Életemet rád áldoztam, te meg egy nő kedvéért hátat fordítasz!
Megfordult, és a tekintete a nyitott szekrényre esett. Az alsó polcon Péter sportcipője állt.
– Tessék – mondta hirtelen.
Lehajolt, felkapta az egyik cipőt, majd a másikat is.
– Öltözz! Hazajössz velem. Most azonnal.
– Mama, tedd le – hátrált Péter.
– Nem! A fiam vagy! Amíg élek, velem kell laknod!
– Nem megyek sehova.
– De igen!
Elindult felé a cipőkkel a kezében. Péter a falig hátrált. Az arca hamuszürke volt.
– Add ide a cipőt – kérte halkan.
– Nem adom! Indulunk!
Oldalt álltam, és néztem őket. Egy anya cipőkkel a kezében, egy felnőtt férfi a falhoz szorítva. Három év házasság, három év próbálkozás, hogy ajtót tegyek oda, ahol addig csak átjáró volt.
– Péter – szólítottam meg.
Rám nézett. A szemében fájdalom és kimerültség ült.
– Ne menj el – kértem.
Mária megmerevedett.
– Válassz – mondta halkan. – Ő vagy én.
Csend lett. Hallottam a konyhai óra ketyegését, a fürdőben csöpögő csapot, az utcán elhaladó autó hangját.
Péter nagy levegőt vett.
– Mama… add vissza a cipőt.
Nem mozdult.
– Nem megyek – ismételte meg. – Add ide.
A kezéből kicsúsztak a cipők, tompán estek a járólapra.
– Rendben – mondta fojtott hangon.
Az ajtó felé indult. Egyenes háttal, kemény léptekkel. A küszöbnél megállt, de nem fordult meg.
– Ezt még megbánjátok. Mind a ketten.
Az ajtó bevágódott.
Néztem a csukott ajtót, a nedves lábnyomokat a kövön, a földön heverő cipőket.
Péter a falnak támaszkodott, az arcát a tenyerébe temette. A válla rázkódott, de hang nem jött ki a torkán.
Odamentem, kulcsra zártam az ajtót. Kétszer fordítottam rá, majd felakasztottam a láncot.
Az előszobát betöltötte Mária nehéz, édeskés parfümje. Kinyitottam az ablakot.
A hűvös, kora tavaszi levegő az arcomba csapott. A szél megmozdította a nedves faágakat odakint. Lent csapódott a lépcsőház ajtaja, de nem néztem le.
Mögöttem elült a sírás.
– Anna – szólalt meg halkan Péter.
– Igen?
– Tényleg van páncélszekrényünk?
A hangja nem volt számonkérő. Csak fáradt.
– Van.
– Hol?
– A szekrényben. Egy panel mögött.
Bólintott.
– Miért nem mondtad?
– Nem kérdezted.
Felnézett rám.
– Kellett volna?
Nem feleltem. Becsuktam az ablakot.
– Gyere ide – mondta.
Odamentem, de nem értem hozzá.
– Mikor jöttél rá, hogy nem tudok nemet mondani neki? – kérdezte.
– Mindig tudtam.
– És mégis hozzám jöttél.
– Igen.
– Miért?
– Mert te nem ő vagy. Csak nem tanultad meg kimondani, hogy elég.
– Gyáva vagyok.
– Lehet. De nem ezért szeretlek.
Behunyta a szemét.
– Sajnálom – mondta. – Hogy hallgattam. Hogy hagytam.
Most sem mondtam, hogy semmi baj. Mert volt baj. Három évnyi.
– Meg akarod nézni a széfet? – kérdeztem.
Bólintott.
A gardróbhoz mentem, félretoltam a ruháit, levettem egy dobozt. A hátlapot megnyomtam, a panel hangtalanul elcsúszott.
A kis fémajtó mögött dokumentumok feküdtek. Az enyéim, anyáméi, nagymamáméi. És felül, átlátszó tasakban az ajándékozási szerződés.
Kivettem, visszazártam mindent.
– Ez az, amit látni akart – mondtam, és odaadtam neki.
Sokáig csak a borítót nézte, majd kihúzta a lapokat.
– Itt az áll, hogy a tulajdonos Tатьяна Сергеевна Сомова – mondta lassan. – Az édesanyád.
– Igen.
– De ez a mi lakásunk.
– Itt élünk. De jogilag az övé.
– Miért?
Leültem.
– Amikor megvettük, azt mondta: az élet kiszámíthatatlan. Házasság, válás, adósságok… Így a lakás a családban marad, bármi történik. Én pedig mindig itt lakhatok.
Csendben hallgatott.
– Féltem elmondani – tettem hozzá. – Először attól, hogy megbántalak. Aztán attól, hogy félreérted.
– Nem tenném tönkre – mondta.
– Tudom. De féltem.
Letette a papírt.
– Anyád tud rólam?
– Tud. És kedvel.
– A széfet?
– Azt nem.
Hallgatott.
– Akkor előtte miért mondtad, hogy a tied a lakás?
– Mert annak érzem. És mert meg akartam védeni.
– Most mi lesz?
– Nem tudom. Elment.
– Visszajön.
– Igen.
Az eső újra szemerkélni kezdett. A csend sűrű volt.
A csengő hirtelen, élesen hasított bele.
Péter összerezzent.
A csengő újra megszólalt, hosszabban.
– Ne nyisd ki – mondta.
Én azonban már felálltam, és az ajtó felé indultam.