A férjem a folyosón állt, és hallgatott.
Az anyja lassan fordult meg. Az arca nyugodt volt. Túlzottan is nyugodt.
– Én vagyok az anyja – közölte kimérten. – Nekem szabad.
Öt perccel később már nem volt ott. Becsuktam utána az ajtót, kétszer ráfordítottam a kulcsot, majd felakasztottam a biztonsági láncot is. A hálószobába mentem, leültem az ágy szélére, és hosszú ideig a falat bámultam, mintha választ várnék tőle.
Reggel a konyhában mondtam Péternek:
– Kérd el anyádtól a kulcsokat.
Úgy kapta fel a fejét, mintha arcul ütöttem volna.
– Minek?
– Mondd azt, hogy másolatot csináltatunk. A régiek már kopottak, nehezen fordulnak. Kérd el udvariasan.
Egy teljes percig nem szólt. Aztán bólintott.
Este két kulccsal jött haza. Egy karikán lógtak, patkó alakú kulcstartóval.
– Odaadta – mondta. – Megkérdezte, miért kell. Azt feleltem, hogy másolat miatt.
– Elhitte?
– Nem tudom.
A kulcsokat az előszobai komódra tettem. Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A férjem egyenletesen lélegzett mellettem, a függönyt meg-meglebbentette a szél, én pedig a sötétben figyeltem minden apró zajt.
Másnap szerelőt hívtam.
Délelőtt érkezett, szerszámosládával. Hosszan bíbelődött az ajtóval. Kiszerelte a régi zárbetétet, újjal próbálkozott, igazított rajta, végül a helyére illesztette.
– Masszív darab – jegyezte meg elégedetten. – Jó választás.
Háromezer forintot fizettem. Kikísértem, bezártam az ajtót, és háttal nekidőltem.
Csend.
Tenyeremet a hideg fémre szorítottam, lehunytam a szemem, és hosszú hónapok óta először éreztem, hogy kifújom a levegőt.
Akkor még nem sejtettem, hogy ez a béke mindössze három hétig tart.
– Csak a biztonság kedvéért – ismételte Péter.
Leengedtem a telefonomat. A kijelzőn az utolsó képkocka dermedt mozdulatlanságba: az ajtó már nem remegett. A túloldalon abbamaradt a dörömbölés. Mária elhallgatott, de a fémen át még hallani véltem a zihálását. Nehéz, akadozó légzés volt, sípoló hanggal.
– Péter… – szólt kintről. Már nem kiabált. A hangja rekedt volt, sértett. – Péter, engedd be anyát. Elfáradtam itt állni.
A férjem tett egy lépést az ajtó felé.
Én nem mozdultam. A telefonom tovább rögzített, a piros pont egyenletesen világított.
Figyeltem, ahogy Péter odalép.
Rátette a kezét a kilincsre. Az ujjai elfehéredtek. Mezítláb állt a hideg kövön, a tarkóján még nedvesen tapadt a haja, és láttam, ahogy az állkapcsa megfeszül.
– Péter – mondtam halkan.
Nem nézett rám.
A zár kattanása szinte belerobbant a csendbe. Az ajtó csak annyira nyílt ki, ameddig a lánc engedte – azt előző este sem vettem le, és most sem. A lépcsőház tompa fénye, a dohos levegő és Mária erős, édeskés parfümjének szaga beáradt a résen. Ugyanaz az illat, amely minden látogatása után még órákig megült a lakásban.
– Anya, mi ez az egész? – Péter hangja száraz volt.
– Mi ez? – csattant fel. Megrántotta az ajtót, a lánc feszülten csörrent. – Fél órája itt állok! Fél órája! Magas a vérnyomásom, a szívemmel is gond van, te pedig kint hagysz a lépcsőházban!
– Nem hallottuk – felelte. – Zuhanyoztam.
– Te zuhanyoztál! És ő? – Az arca közel hajolt a réshez, a szeme megvillant a félhomályban. – Ő nézett a kémlelőnyíláson! Láttam! Figyelte, ahogy az anyád itt haldoklik!
– Senki nem haldoklik – mondtam nyugodtan.
Három másodpercig néma csend. Aztán a hangja megváltozott. Nem hisztéria volt már benne, hanem jeges keménység.
– Vedd le a láncot.
Péter rám pillantott. Nem adtam jelzést. Csak álltam a telefonnal a kezemben. Az akkumulátor ikon már villogott.
Levette a láncot.
Az ajtó kivágódott. Mária úgy rontott be, mintha a saját lakásába térne vissza tűz elől menekülve. Elhaladt Péter mellett, majd mellettem is, cipőben, kabátban. A talpa nedves nyomokat hagyott a járólapon – azon a járólapon, amit három éve anyámmal választottam ki.
Az előszoba közepén megfordult.
– Ez meg mi? – kérdezte élesen, csípőre tett kézzel. – Mi ez a cirkusz?
– Miféle cirkusz? – Péter még mindig az ajtónál állt.
– A zár! – csapott a levegőbe. – Jövök, és a kulcsom nem nyit! Erőltetem, de nem megy! Mit jelent ez?
– Lecseréltük – mondta. – A régi már akadozott.
– Évekig jó volt, most hirtelen nem? Pont miután odaadtam a kulcsot?
– A másolat miatt kellett…
– Hol az a másolat? – nyújtotta a kezét.
Péter hallgatott.
– Nem csináltattunk másolatot – szólaltam meg. – Teljesen új zár került fel. A régit kidobtuk.
Lassan fordult felém. Addig mintha észre sem vett volna.
– Mit mondtál?
– Új zár van. Az egész cserélve lett.
– Te cseréltetted le – ízlelgette a szót. – Az én fiam lakásában.
– Az én lakásomban – javítottam ki.
Megmerevedett. Péter nagyot nyelt.
– A tiéd? – suttogta.
– Igen.
Közelebb lépett. Annyira, hogy láttam az apró ráncokat a szája körül.
– Ki vagy te, hogy ezt mered mondani?
Nem válaszoltam.
– Ki vagy te, hogy az én fiam otthonában zárat cserélsz, és engem kizársz?
– Ez nem az ön fia tulajdona – feleltem. – A lakást a szüleim vették nekem még a házasság előtt. Az én nevemen van.
– Házasság előtt! – gúnyolódott. – Ami házasság után van, az közös! Olvastad te a törvényt?
– Ez nem közös vagyon – vágtam közbe. – Személyes tulajdon. Papírom van róla.
Összerezzent.
– Papírja van! – fordult Péterhez. – Hallod? Papírja!
– Négy éve adott kétszázezer forintot a felújításra – mondtam higgadtan. – Hétfőn visszautalom.
– Visszautalja! – tárta szét a karját. – Te ezt hagyod, Péter? Nem véded meg az anyádat?
A férjem a falnak támaszkodott, szürke arccal.
– Anya, kérlek… nem rosszindulatból…
– Nem rosszindulatból? – csattant fel. – Kizár a házból, és te mentegeted?
– Nem zártam ki – mondtam. – Van saját lakása, három megállóra innen.
– Harmincnyolc négyzetméter hármunknak! – vágta rá. – Az apád, az öcséd meg én! Itt meg hatvankettő, két külön szoba!
– Az egyik háló, a másik dolgozó – feleltem.
– Dolgozó! – ütött a falra. – Te könyveket rendezgetsz, miközben mások szűkölködnek!
A telefonom rezgett, az akkumulátor a végét járta. Leállítottam a felvételt.
Mária hirtelen meglágyította a hangját.
– Péter, gyere haza. – Szinte suttogott. – Nálunk nem tartanak bezárva. Pihenhetsz kicsit. Hadd üljön itt a zárjaival.
– Hova haza? – kérdezte zavartan.
– Hozzánk. A családodhoz.
– Dolgoznom kell…
– Szombaton? Mondd, hogy beteg vagy! Vagy hagyd ott azt a semmit érő állást! A gyárban mindig kell ember, apád elintézi.
– Közgazdász vagyok – felelte halkan.
– És mire mész vele? Irodában ülsz aprópénzért. A gyár biztos megélhetés.
– Nem megyek gyárba.
– Nem? Akkor itt maradsz? Az ő szoknyája mögött?
Péter a padlót nézte, vállai meggörnyedtek.
– Válaszolj – sürgette az anyja.
– Itt maradok – mondta végül alig hallhatóan.
A levegő megdermedt.
Mária arca előbb hitetlen lett, majd elsötétült.
– Megőrültél? – kérdezte.
– Tudom, mit mondok – felelte.
– Nem tudsz te semmit! – csattant fel. – Elcsavarta a fejed! Nézz rá! Mit ér nélküled? A szülei vették neki a lakást, különben sehol se lenne!
– Nincs rajta hitel – mondtam. – Készpénzért vették.
– És én ezt higgyem el? Láttam papírt? Láttam bármit?
– Nem kérte.
– Nekem kérnem kell? Én vagyok az anyja! Tudnom kell, hol él a fiam!
– Nem rejtegetek semmit.
– Nem? Akkor miért van széfetek?
Megálltam.
– Milyen széf? – nézett rám Péter.
– Láttam, amikor takarítottam! – vágta rá Mária. – A fal mögött fém csattant!
– Turbált a szekrényemben? – kérdeztem.
– Port töröltem! – vágott vissza. – És ott van valami elrejtve!
– Erről most nem beszélek – feleltem.
– Tehát igaz! – diadalmasan fordult Péterhez. – Titkokat tart előtted!
– Nem az ön dolga – mondtam. – Mi van a szekrényben, mi van a falban, mi van ebben a lakásban.
– Minden a tiéd! – kiáltotta. – A lakás, a zár, a titkok! És az én fiam akkor kié?