— És az fel sem merült magában, hogy én is Márk családjához tartozom? — kérdezte Nóra, hangjában feszültséggel. — Hogy talán elsőként rám kellett volna gondolnia?
Az anyósa gúnyos mosollyal billentette oldalra a fejét.
— Jaj, Nórácska… olyan gyermeteg tudsz lenni. Tényleg azt hitted, hogy a fiam szerelemből vett el?
A kérdés úgy csapódott Nórába, mintha arcul ütötték volna. A torkában kemény gombóc nőtt.
— Mire céloz ezzel? — suttogta.
— Arra, hogy Márk nem véletlenül választott téged — felelte az asszony hűvösen. — A lakásod miatt házasodott be. Régóta kinéztük magunknak. Csak a megfelelő alkalomra vártunk.
Nóra mozdulatlanná dermedt. Nem akarta elhinni, amit hall.
— Ezt… ezt előre kitervelték? — lehelte.
— Ne dramatizálj — legyintett az anyósa. — Egyszerűen kihasználtuk a helyzetet. Márk megismert, látta a lehetőséget. És hidd el, mindig is értett ahhoz, hogyan hódítson meg egy nőt.
Nóra gyomra összerándult. Az elmúlt öt év emlékei hirtelen idegennek tűntek, mintha valaki más életét nézné vissza.
— Miért mondja ezt el nekem? — kérdezte végül.
— Hogy tisztán láss — hangzott a válasz. — Az a lakás előbb-utóbb a miénk lesz. Ha békésen nem megy, majd másképp.
— Ez fenyegetés? — próbálta összeszedni magát Nóra.
— Nem, kedvesem. Ez egyszerű tényközlés. Két lehetőséged van: eladod nekünk korrekt áron, vagy elveszíted. És biztosíthatlak, a második út sokkal kellemetlenebb lesz számodra.
Nóra belsejében jeges üresség terjedt szét. Most már világos volt: ez a nő nem ismer határokat.
— Csak blöfföl — mondta erőt erőltetve magára. — Nincs semmi a kezében.
Az anyósa ajkán hideg, kemény mosoly jelent meg.
— Valóban így gondolod? — kérdezte halkan. — Biztos vagy benne, hogy egy aláírást nem lehet meghamisítani? Vagy hogy nem lehet nálad „véletlenül” tiltott szereket találni? Netán egy baleset… bárkivel megeshet.
Nóra hátán végigfutott a hideg.
— Erre nem vetemedne — suttogta.
— Dehogynem — felelte az asszony nyugodtan. — És nem csak én. Kapcsolataink vannak, pénzünk és eszközeink. Neked mid van? Egyetlen ingatlan.
Felállt, megigazította a kabátját.
— Gondold át alaposan, Nóra. Egy heted van. Aztán lépünk.
Az ajtó becsukódott mögötte, Nóra pedig bénultan maradt a szobában.
A következő napok ködbe burkolóztak. Nem jött álom a szemére, étvágyát is elveszítette. Minden zajra összerezzent, minden ismeretlen autót gyanakodva figyelt az utcán. A munkahelyén szétszórttá vált, hibát hibára halmozott, amiért a főnöke keményen megdorgálta.
A negyedik napon megszólalt a telefonja. Sokáig csak nézte a kijelzőt, mielőtt felvette.
— Halló? — szólt bele remegve.
— Szia, Nóra — hallotta Márk hangját. — Hogy vagy?
Ismét elszorult a torka.
— Megvagyok — felelte röviden. — Mit akarsz?
— Beszélni szeretnék veled. Találkozhatnánk?
Nóra hezitált. Félt a beszélgetéstől, ugyanakkor választ akart.
— Rendben. Hol?
Egy közeli, csendes kávézóban egyeztek meg.
Amikor Nóra belépett, Márk már ott ült egy sarokasztalnál. Felállt, amikor meglátta.
— Szia. Kértem neked egy lattét. Tudom, hogy azt szereted.
Nóra leült vele szemben, és figyelte az arcát. Öt évig ez az arc jelentette számára az otthont. Most idegennek látta.
— Miről akarsz beszélni? — kérdezte tárgyilagosan.
Márk sóhajtott.
— Nóra… bocsánatot akarok kérni. Ostobán viselkedtem. Nem lett volna szabad rád erőltetnem a lakás eladását.
A nő hallgatott.
— Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban — folytatta a férfi. — Rájöttem, hogy tévedtem… hogy nekem melletted kellett volna állnom, nem pedig mások érdekeit néznem.