— …az én lakásomat — fejezte be Nóra higgadtan. — Számodra az soha nem az én tulajdonom volt, hanem valami közös eszköz, amivel szabadon gazdálkodhatsz.
Márk tiltakozni akart, de Nóra felemelt kézzel megállította.
— Kérlek, ne próbáld kimagyarázni — mondta csendesen. — A tekinteted mindent elárul. Teljesen természetesnek veszed, hogy jogod van ilyet kérni tőlem.
— Nóra, én csak…
— Nem, Márk — rázta meg a fejét. — A lakást nem adom. Sem neked, sem az édesanyádnak. Ez az otthonom. Erről nincs vita.
A férfi arca megfeszült, ökölbe szorult a keze. Láthatóan nem számított ilyen határozott ellenállásra.
— Akkor képes vagy végignézni, ahogy anyám egyre rosszabb állapotba kerül? — kérdezte élesen.
— Ne csúsztass — felelte Nóra fáradtan. — Nem kívánok neki semmi rosszat. De attól, hogy segíteni szeretnél, még nem kötelességem feláldozni mindent, ami az enyém.
— Önző vagy — vetette oda Márk.
— És te érzelmi zsaroló — vágott vissza Nóra. — Sőt, kezdem megérteni, miért nem kedvel engem az anyád.
— Miről beszélsz? — ráncolta a homlokát a férfi.
— Arról, hogy túlságosan hasonlítotok egymásra. Mindketten úgy gondoljátok, hogy körülöttetek forog a világ.
Márk arca elvörösödött.
— Tudod mit? — sziszegte. — Lehet, hogy tényleg ideje valakinek elköltöznie. Csakhogy nem neked… hanem nekem.
Nóra szíve kihagyott egy ütemet.
— Ezt komolyan mondod? — kérdezte alig hallhatóan.
— Teljesen — bólintott Márk. — Ha ennyire nem számíthatok rád, akkor nincs értelme itt maradnom.
Nóra hitetlenkedve nézett rá. Öt év házasság — ennyit érne?
— Hová mennél? — kérdezte végül.
— Anyámhoz. Gondoskodom róla. Te pedig maradj itt a féltve őrzött lakásodban.
Sarkon fordult, és bement a hálószobába. Kisvártatva csapódott a szekrényajtó, majd hallatszott, ahogy ruhákat dobál a bőröndbe. Nóra lassan leült a kanapéra. Olyan érzése volt, mintha kicsúszott volna alóla a talaj. Egy órával korábban még biztos volt benne, hogy van családja. Most pedig minden darabokra hullott.
Márk pár perc múlva visszatért, kezében a táskával.
— A többi cuccomért majd később jövök — mondta tárgyilagosan. — A kulcsot itt hagyom.
Nóra némán figyelte, ahogy az előszobába lép. Egyetlen gondolat zakatolt benne: tényleg ez a vége?
— Márk! — szólt utána, mielőtt kilépett volna. — És a hitel? Tudod jól, hogy egyedül nem fogom bírni a törlesztőt.
A férfi visszafordult. A tekintetében harag és kimerültség keveredett.
— Add el a lakást. Vagy add ki. Oldd meg. Engem mostantól nem érint.
Az ajtó hangos csapódással zárult mögötte.
Nóra egyedül maradt a néma lakásban. Nem sírt. Csak egy üres, kongó csend telepedett rá belülről.
Eltelt néhány nap. Gépként járt dolgozni, este hazatért, lefeküdt. Márk nem jelentkezett. Sem hívás, sem üzenet. Mintha sosem lett volna része az életének.
Az ötödik napon csengettek.
Az ajtóban az anyósa állt, udvarias mosollyal az arcán.
— Szervusz, Nórácska. Bejöhetek?
Nóra szó nélkül félreállt. A konyhába mentek.
— Kér egy teát? — kérdezte udvariasan.
— Nem, köszönöm. Nem maradok sokáig — felelte az asszony, majd leült. — Beszélni szeretnék veled.
Nóra helyet foglalt vele szemben, és várt.
— Mindig azt hittem, értelmes lány vagy — kezdte az anyósa. — Úgy látszik, tévedtem.
— Ezt mire alapozza? — kérdezte Nóra hűvösen.
— Arra, ahogyan a fiammal bántál. Segítséget kért tőled, te pedig hátat fordítottál neki.
Nórában lassan forrni kezdett az indulat.
— Nem a segítséget tagadtam meg, hanem azt, hogy lemondjak a saját lakásomról — válaszolta nyugodtan.
— Ugyan, mi a különbség? — vont vállat az asszony. — A lényeg, hogy nem álltál a férjed mellé.
Nóra mély levegőt vett, és az anyósa szemébe nézett.
— És maga soha nem gondolt arra, hogy talán egy házasságban az én érdekeim is ugyanannyit számítanak, mint a fiáé?