— …hanem anyád gondjait helyeztem előtérbe — fejezte be Márk megtört hangon.
Az asztalon átnyúlt, mintha meg akarná fogni Nóra kezét. A nő azonban azonnal elhúzta az ujjait.
— Ne tedd, Márk — mondta halkan, de határozottan. — Már tudom az igazságot.
A férfi arca megfeszült.
— Miféle igazságról beszélsz? — kérdezte, szemöldökét ráncolva.
— Arról, miért is vettél feleségül valójában — felelte Nóra. — Anyád mindent elmondott.
Látta, ahogy Márk arca egy pillanatra elsápad. A tekintetében átsuhant valami riadt fény, de gyorsan összeszedte magát.
— Ugye nem hitted el neki? — kérdezte túlzott csodálkozással. — Tudod jól, milyen. Ha megbántják, képes bármit kitalálni.
Nóra némán nézte. Érezte, ahogy belül jeges üresség terjed szét benne. Hirtelen világossá vált számára, hogy egyetlen szavát sem képes már komolyan venni.
— Sokáig törtem a fejem — szólalt meg lassan. — Hogy miért mentél el akkor ilyen könnyen. Miért nem próbáltál visszatartani. Most már értem. Számodra ez az egész csak egy rosszul sikerült befektetés volt. Egy terv, ami nem hozta a várt hasznot.
— Nóra, ez őrültség… — kezdte Márk ingerülten, de a nő felemelte a kezét.
— Nem kell magyarázkodnod. Csak egyetlen kérdésre válaszolj. Szerettél valaha igazán?
A férfi nem felelt. Hosszú másodpercekig nézett rá, de a csend többet mondott minden szónál. Nóra ebben a hallgatásban találta meg a választ.
— Értem — bólintott, majd felállt. — Viszlát, Márk. És mondd meg anyádnak, hogy a lakást nem fogjátok megszerezni. Soha.
Sarkon fordult, és elindult a kijárat felé.
— Nóra, várj! Beszéljük meg! — kiáltott utána a férfi.
Nem nézett vissza.
Amikor kilépett a kávézóból, mély levegőt vett. Napok óta először érezte, hogy nem szorítja a mellkasát láthatatlan teher. Mintha bilincsek hullottak volna le róla.
Otthon az első dolga az volt, hogy felhívjon egy biztonsági céget, és megrendelje a riasztórendszer felszerelését. Ezután ügyvédjét is tárcsázta, és részletesen ismertette vele a történteket.
— Ne aggódjon, Nóra — nyugtatta meg a jogász. — Megteszünk minden szükséges lépést. Az ingatlan az ön tulajdona marad.
Megköszönte, majd letette a telefont. Az ablakhoz lépett, és az alkonyba boruló várost figyelte. A szívében üresség volt, de már nem az a fájdalmas, kongó hiány, amely napokkal korábban marcangolta. Ez most inkább egy tiszta lap volt — egy új kezdet csendje.
Három hónap telt el.
Nóra a nappali közepén ült, régi dobozokat pakolva. Elhatározta, hogy felújítja a lakást, átrendezi a tereket, kicseréli a bútorokat. Új életet akar kezdeni, és ehhez új környezet dukál.
Megcsörrent a telefonja. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Rövid habozás után fogadta.
— Halló?
— Jó napot, Nóra beszél? — kérdezte egy férfihang. — A kórházból telefonálok. Önt jelölték meg kapcsolattartóként Márk esetében.
A nő szíve kihagyott egy ütemet.
— Igen… én vagyok. Mi történt?
— Súlyos szívinfarktust kapott. Jelenleg az intenzív osztályon ápolják. Az állapota válságos.
Nóra nem szólt semmit. A múlt képei egymás után villantak fel előtte: nevetések, közös tervek, viták, kibékülések. Öt év, amelyről most már tudta, hogy hazugságokra épült.
— Hall engem? — kérdezte a hang a vonal túlsó végén. — Be tudna jönni? Elképzelhető, hogy fontos döntéseket kell meghozni.
Nóra lehunyta a szemét, majd lassan kifújta a levegőt.
— Sajnálom — mondta végül nyugodtan. — De már nincs közöm Márkhoz. Elváltunk. Kérem, értesítsék az édesanyját.
Ezzel bontotta a hívást.
Visszatette a telefont az asztalra, és folytatta a szelektálást. Tudta, hogy helyesen döntött. Az élete többé nem kapcsolódik sem Márkhoz, sem annak családjához.
Ez a lakás az övé marad. Az otthona. Az a hely, ahol új fejezetet nyit — hazugságok, manipuláció és árulás nélkül.
Az ablakhoz lépett, és elmosolyodott a lenyugvó nap fényében. Előtte állt a jövő.
És az most már kizárólag az övé volt.