— Te teljesen megőrültél? Az a lakás az ENYÉM!
— Ugyan már, Nóra… Anyu idős, szüksége van segítségre.
— És nekem nincs? Szerinted nekem az utcára kellene mennem?
— Ne dramatizálj… majd kitalálunk valamit.
Nóra hitetlenkedve meredt a férjére. Márk, akivel öt éve éltek együtt, most komolyan azt javasolta, hogy költözzön ki abból a lakásból, amely az egyetlen saját tulajdona volt. Abból az otthonból, amit a nagymamájától örökölt, és amelyre rengeteget költött — pénzt, energiát, időt.
— Márk, ezt most komolyan mondod? — próbálta megőrizni a hidegvérét. — Ittál valamit?
— Teljesen józan vagyok — felelte a férfi, és egyenesen a szemébe nézett. — Csak gondold végig. Anyu egyedül van, nehéz neki…
— Nekem meg könnyű? — vágott közbe Nóra. — Szétszakadok a munkában, hogy fizetni tudjuk a hitelt a másik lakásra. Arra, amelyikben most élünk — ha esetleg elfelejtetted volna.
Márk fáradt sóhajjal roskadt le a kanapéra. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű beszélgetés, de ekkora ellenállásra nem számított.
— Nóri, próbáljuk meg nyugodtan átbeszélni. Tudod, milyen körülmények között él anyu a külvárosban…
— Tudom — felelte kurtán a nő. — És ebből az következik, hogy odaadjam neki a belvárosi lakásomat? Vagy még fizessek is rá?
— Ne gúnyolódj — húzta el a száját Márk. — Csak azt mondom, nézzük meg a lehetőségeket.
Nóra idegesen járkálni kezdett a nappaliban, hogy lehiggadjon. Eszébe jutott, hogyan találkoztak annak idején. Egy céges rendezvényen ismerkedtek meg: Márk az értékesítési osztályon dolgozott, ő pedig a könyvelésen. Az első pillanatban megvolt köztük a szikra. Fél év sem telt el, már össze is költöztek, egy év múlva pedig összeházasodtak.
— Emlékszel, amikor először találkoztunk? — kérdezte váratlanul.
— Hogyne emlékeznék — mosolyodott el Márk. — Az a kék ruha volt rajtad…
— Igen. És azt mondtad, még soha nem láttál nálam szebb nőt.
— Mert így is volt — erősítette meg a férfi.
— Most meg azt kéred, hogy hagyjam el a saját otthonomat — mondta Nóra keserűen.
Márk felállt, közelebb lépett, meg akarta ölelni, de Nóra hátralépett.
— Ne — rázta meg a fejét. — Inkább mondd el, honnan jött ez az egész?
A férfi habozott. Nem szívesen tárta fel a teljes igazságot, mégis tudta, hogy nincs más választása.
— Anyunak komoly egészségügyi gondjai vannak — kezdte halkan. — Az orvosok szerint állandó felügyeletre szorul.
— És szerinted erre a legjobb megoldás az én lakásom? — kérdezte Nóra élesen.
— Nem egészen… — ingatta a fejét Márk. — A kezelések rengeteg pénzbe kerülnek. Nagyon sokba.
Nóra hirtelen megdermedt. Most már értette. Nem lakhatásról volt szó, hanem eladásról.
— Tehát azt akarod, hogy adjam el a lakásomat, és abból fizessük a te anyád gyógykezelését? — mondta lassan, tagoltan.
Márk bólintott, de nem nézett a szemébe.
— Fel fogod, mennyire őrült ötlet ez? — kérdezte a nő. — Az az egyetlen biztos pont az életemben. Az örökségem. Az otthonom.
— Tudom — felelte csendesen a férfi. — De nincs más megoldás. Anyu haldoklik, Nóra.
A nő torkát elszorította valami nehéz érzés. Eszébe jutott az anyósa: az irányító, örökké elégedetlen asszony, aki az első perctől fogva nem kedvelte őt.
— És az nem jutott eszedbe, hogy eladd az autódat? — kérdezte hűvösen. — Vagy vegyél fel kölcsönt?
— Dehogynem — válaszolta Márk. — Számoltam vele. De az kevés. Itt komoly összegről van szó.
— Szóval szerinted a legegyszerűbb, ha a feleséged vagyonához nyúlsz? — mosolyodott el keserűen Nóra.
— Nem elvenni akarom! — tiltakozott a férfi. — Segítséget kérek. Egy család vagyunk.
Nóra hosszan nézett rá. Igen, papíron család voltak. Mégis valahogy mindig tőle vártak áldozatot.
— Tudod, Márk — szólalt meg végül lassan — azt hiszem, most jöttem rá, mi az igazi probléma.
— Mire gondolsz? — kérdezte feszült figyelemmel.
— Arra, hogy te soha nem tekintetted igazán különállónak az én lakásomat, mintha az eleve közös tulajdon lenne, amiről egyedül is dönthetsz.