– Olyan, mint az irodádban – tette hozzá teljes komolysággal.
Felnevettem. A hangom visszhangzott az üres előszobában.
– Ez nem por, kicsim, hanem az igazság illata. Majd megszokod – mondtam játékosan.
Aznap este sokáig ültem a verandán. A kerítés túloldalán a szomszédok, a Gordejev család, vacsorát készítettek a kertben. A levegőben füst és sült hús nehéz aromája keveredett. Az idősebb Gordejev észrevett, és szó nélkül intett felém. Mindent látott. A nyári jeleneteket, amikor Erzsébet dobozokkal és régi bútorokkal vonult fel, mintha hadjáratot indítana, csak hogy kiszorítson a saját házamból.
Bólintással viszonoztam a köszönést.
Másnap mennem kellett dolgozni, vissza az archívumba. Egy egész halom irat várt rám, tulajdonjogi átvezetések, régi szerződések, poros mappák. De az még a holnap dolga volt. Aznap este csak ültem, és a szomszéd házak sötét ablakait figyeltem. Hallgattam a csendet, amely most először nem nyomasztott, hanem megtartott.
Három hónappal később a bíróság kimondta: a kilencvennyolcas adásvétel érvénytelen. Erzsébet még próbálkozott fellebbezéssel, de az ügyvédje – egy ősz hajú, fáradt tekintetű férfi – már az első tárgyalás után félrehívta, és halkan azt tanácsolta neki, ne alázza meg magát tovább.
István egyszer keresett telefonon. Azt kérte, hadd vigyen el néhány szerszámot a garázsból. Nem vitatkoztam. Kitoltam mindent a kapu elé, dobozokba rendezve. Nem találkoztunk.
Eltelt egy év.
Ugyanabban a közjegyzői irodában ültem, ahol korábban annyi papírt írtam alá. Most Gábor Péter készítette elő a dokumentumokat Nóra örökségének bejegyzéséhez.
– Szép ez a dosszié, Katalin Alexandrovna – jegyezte meg, miközben a szürke mappára pillantott a kezemben. – Masszív darab.
– Levéltári minőség – feleltem mosolyogva.
Amikor kiléptem az utcára, Istvánnal találtam szembe magam. Megviseltnek tűnt. Ősz hajszálak futottak a halántékán, a kabátja kopott volt és gyűrött. Erzsébetbe karolt; az asszony már bottal járt, de a tekintete még mindig éles volt, mintha bárkit képes lenne átdöfni vele.
Elhaladtak mellettem. Az anyósa futólag rám nézett, aztán azonnal elfordította a fejét, és valamit motyogott a fiának. István egyszer sem emelte fel a szemét.
Beszálltam az autóba, és a visszapillantó tükörbe néztem. Egy nő tekintett vissza rám, aki többé nem volt jelentéktelen, nem volt kiszorítható.
Vajon kidobta már azt a telekrajzot, amin ott maradt a teafolt?
Tudtam. Kezdettől fogva tudtam, hogy így lesz.