Összezártam a dossziét. A fémkapocs élesen csattant össze – a száraz kattanás úgy hasított a levegőbe, mint egy lövés.
– A ház kulcsait ma este visszaveszem – mondtam higgadtan. – A kilakoltatási papírokat az ügyvédem küldi. Három napjuk van összepakolni.
Erzsébet ajkai szétnyíltak, mintha tiltakozni akarna. Aztán mégsem jött hang. Végül némán maradt.
Kiléptem az irodából. A folyosón állott, fülledt levegő terjengett. Egy padon fiatal anya ült a kisfiával; a gyerek egy apró autót tologatott a térdén.
– Anya, soká lesz még? – kérdezte türelmetlenül.
– Mindjárt végzünk, kicsim – simított végig a nő a haján.
Lementem a lépcsőn, és kiléptem az utcára. Csípős, októberi hideg fogadott – tipikus debreceni ősz. A szél száraz leveleket sodort a közjegyzői iroda bejárata előtt. Elővettem a telefonomat.
– Szia, anya? – A hangom egyenletes volt. – Igen, vége. Pakold össze Nóra holmiját. Hazaköltözünk.
– Katalin, és István? – kérdezte aggódva, a régi, ismerős szorongással a hangjában.
– István marad az anyjával – feleltem röviden. – Lesz miről beszélgetniük.
Elindultam a villamosmegálló felé. A táskámban ott lapult a szürke mappa – a pajzsom és a bizonyítékom. Tudtam, hogy per lesz. Tudtam, hogy az anyósom az utolsó leheletéig harcolni fog. De a félelem már nem bennem lakott. Hat éven át rettegtem. Most inkább csak hideget éreztem – tiszta, metsző hideget.
Este a ház elé értem. Az én házam elé.
István a verandán állt, kezében egy bevásárlószatyorral. A drága kabátja furcsán hatott a málló festék és a kopott korlát előtt.
– Katalin, beszélnünk kellene – kezdte bizonytalanul.
– Miről? Arról, hogy bent egy szót sem szóltál? – mentem el mellette.
– Anya csak… idős már. Összezavarodott.
Megálltam, és ránéztem.
– Nem zavarodott össze, István. Harminc éve elvette ezt a házat az én anyámtól. Ma pedig te segítettél neki, hogy tőlem is elvegye.
– És mi lesz velünk? – sértettség bujkált a hangjában. – Család vagyunk.
– Neked van anyád – fordítottam el a kulcsot a zárban. – Nekem pedig lányom van. És ez az otthon.
Beléptem. Ismerős illatok fogadtak: Nóra festékeinek enyhe szaga, régi könyvek poros aromája, és egy csipet fahéj. Erzsébet mindig akkor sütött kalácsot, amikor kedvesnek akart látszani.
A konyhaasztalon ott állt a kedvenc vázája. Súlyos darab, cseh kristály. A kezembe vettem, forgattam egy percig, majd visszatettem a helyére. Nem ma.
A telefonom megremegett. Üzenet Erzsébettől: „Meg fogsz fulladni ebben a házban. Tönkreteszlek.”
Nem válaszoltam. Letiltottam a számát. Istvánét is.
Egy órával később megérkezett anya Nórával. A lányom berohant, ledobta a hátizsákját az előszobában.
– Anya, apa miért nincs itt? – nézett rám komolyan.
Letérdeltem elé.
– Apa most a nagymamánál van, Nóri. Egy ideig csak mi ketten leszünk itt. Mit szólsz hozzá?
Körbefordult, végigmérte a szobákat.
– Itt olyan por szaga van… – mondta, és kíváncsian felhúzta az orrát.