Erzsébet színpadias sóhajjal reagált.
— Jaj, ne mondd, hogy megint a villanyszámlák! Katalin, majd odaadom az árát, ne aprózd el.
— Ezek nem számlák — feleltem higgadtan, és szétnyitottam a dossziét. — Ez az 1996-os jegyzőkönyv a telek átadásáról. És itt van a félkész épület adásvételi szerződése is.
Erzsébet mozdulatlanná dermedt. A gondosan manikűrözött keze, amely már a toll után nyúlt, néhány centire megállt az asztallaptól.
— Honnan szedted ezt elő? Azok az iratok megsemmisültek a régi hivatal tüzében… — elharapta a mondat végét.
— Nem semmisültek meg — javítottam ki nyugodtan. — Rosszul archiválták őket. Egyetlen számjegy csúszott el a helyrajzi számban. Fél évembe telt, mire rájöttem.
A papírt a közjegyző felé fordítottam.
— Nézze meg a vevő aláírását. Nem az apósomé. És nem is az Öné, Erzsébet. A szerződésben vevőként az édesapám, András Péter szerepel.
Olyan csend telepedett a szobára, hogy még az utcáról beszűrődő villamos csikorgását is tisztán hallottam, ahogy befordul a Kossuth utcára.
— Ez képtelenség — hajolt előre István. — Az apád? Hiszen… ő csak mérnök volt.
— Mérnök, aki kilencvenhatban minden félretett pénzét ebbe a telekbe fektette — mondtam tagoltan, minden szót külön hangsúlyozva. — Aztán meghalt. Ön pedig, Erzsébet, távoli rokonként és akkori hivatali alkalmazottként „segített” anyámnak az ügyintézésben.
Az arca elsápadt; az élénk piros rúzs most két oda nem illő foltnak tűnt a hamuszürke bőrén.
— Anyám összetört volt, bízott magában — folytattam. — Rávette, hogy ideiglenesen az Ön nevére kerüljön az ingatlan, mondván, így kedvezőbb lesz az adózás. Aztán valahogy elmaradt a visszaíratás. Fél éve pedig, amikor úgy döntött, hogy egyszerűen kipenderít a házból, elhatároztam: ennek véget vetek.
Egy második borítékot vettem elő. Kicsi volt, fehér, a levéltár vörös viaszpecsétjével lezárva.
— Ebben szakértői vélemény van a meghatalmazáson szereplő hamisított aláírásról, amely alapján a ház 1998-ban az Ön tulajdonába került. És itt a feljelentésem másolata is. Már iktatták. A szám a hátoldalon.
A közjegyző átvette az iratokat, hosszan tanulmányozta őket. Egy perc. Talán kettő.
— Erzsébet — emelte fel végül a tekintetét Gábor —, az ajándékozási szerződést nem készíthetem el. Sőt, az ügy tisztázásáig minden eljárást fel kell függesztenem az ingatlannal kapcsolatban.
István az anyjára nézett, majd rám. Erzsébet tekintetéből eltűnt a fölény; helyét hideg, ragadós félelem vette át — annak az embernek a félelme, akit tetten értek egy régi bűn nyomán.
— Te… mindezt tudtad? — suttogta István. — Velünk éltél, egy asztalnál ettél, és közben…
— …és végignéztem, ahogy az anyád a lányunk előtt levegőnek néz — fejeztem be helyette. — Igen. Tudtam. És vártam erre a pillanatra.
Lassan feltoltam a széket, és felálltam.