— Maga ebben az ügyben senki — mondta Erzsébet halkan, még csak fel sem emelte a hangját. — Felesleges láncszem. Egy számítási hiba.
Úgy ült a közjegyző bőrfotelében, mintha az a szék őt illette volna születési jogon. A cipője tükörfényesre suvickolva, a frizurája hibátlanul beszárítva, az ölében aranycsattal összefogott irattartó. Gábor irodáját betöltötte a drága parfümje, amely összekeveredett az öreg fabútorok enyhén dohos illatával.
István, a férjem, mellettem foglalt helyet. A saját körmeit tanulmányozta, mintha ott találna menekülést. Egyetlen pillantást sem vetett rám, és egy szóval sem állt ki mellettem. Hat év házasság úgy párolgott el belőle, mint a kupak nélkül hagyott alkohol. Ami maradt, az egy üres, bólogató test volt, amely készségesen igazodott az anyja minden mondatához.
— Jogilag, kedvesem — szűkítette össze a szemét Erzsébet —, ez az ingatlan az elhunyt férjem örökségéből származó összegből lett megvásárolva. Hogy maga oda volt bejelentve, sőt néhány számlát is befizetett? Tekintse bérleti díjnak. Gábor, kérem, készítse elő az ajándékozási szerződést.
A közjegyző, testes, fáradt tekintetű férfi, rám nézett. Nem volt a pillantásában együttérzés, csak türelmes szakmai várakozás.
— Katalin Alexandrának van kifogása? — kérdezte tárgyilagosan.
Megigazítottam a régi táskám vállpántját. Odabent egy szürke mappa lapult. Az a bizonyos, amelyről fél évvel ezelőtt hiteles másolatot készíttettem a hivatalban. Nem vittem ki semmit törvénytelenül — csupán elővettem azokat az iratokat, amelyek létezéséről Erzsébet nagyvonalúan megfeledkezett.
— Igen, van — feleltem nyugodtan.
Anyósom szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg. István végre rám nézett, de a tekintetében csak ingerültség volt. Azt akarta, hogy ez az egész procedúra minél előbb véget érjen. Hogy az anyja elégedett legyen. Hogy én eltűnjek a dobozaimmal és a hatéves Nórával együtt.
— Kati, ne csináld — morogta. — Anya mindent elmagyarázott. A ház az övé. Mi csak… ott laktunk.
Ránéztem, és eszembe jutott a márciusi éjszaka, amikor Nóra hörghuruttal küzdött, lázasan, kapkodva a levegőt. Ő nem volt hajlandó kocsiba ülni, mert „anya szerint ez csak megfázás, kár pazarolni a benzint”. Taxival vittem a kislányunkat az ügyeletre, közben a pénztárcámban számolgattam az utolsó forintokat.
A földhivatalban „archív patkánynak” csúfolnak. Ismerem a harmadik szektor minden polcát, minden poros dossziéját. A kilencvenes évek közepéről származó papíroknak jellegzetes, enyhén savanykás szaguk van — ezt is tudom. Az elmúlt hat hónapban az ebédszüneteimet a régi privatizációs iratok között töltöttem.
Erzsébet mindig meg volt győződve róla, hogy én csupán egy papírokat tologató titkárnő vagyok. Fogalma sem volt arról, hogy a tulajdonjogok helyreállítására szakosodott vezető ügyintézőként dolgozom.
— Gábor — helyeztem az asztalra a szürke mappát —, mielőtt aláírná a Baján található ház ajándékozási papírjait, kérem, tekintse át ezeket a dokumentumokat.
Erzsébet arca egy pillanatra megfeszült, mintha megérezte volna, hogy valami kicsúszik a kezéből, és a levegő az irodában hirtelen nehezebbé vált.