— Te szerencsétlen! Mit műveltél?! — ordította a vezér magából kikelve.
A lövést leadó férfi csak dermedten bámult rá, arcáról lefagyott minden szín. Látszott rajta, hogy esze ágában sem volt idáig fajulni a dolognak; ijesztgetni akart, nem ölni. Márk közben térdre rogyott Zoltán mellett. A kabátját letépve próbálta elszorítani a vérző sebet, keze remegett, mégis elszántan dolgozott. Aztán felnézett a többiekre.
— Mire vártok még? Hol a kocsitok? Azonnal indulnunk kell a kórházba!
A férfiak kapkodva mozdultak. Kabátokat terítettek a földre, vastag ágakat csúsztattak alájuk rögtönzött hordágy gyanánt, és óvatosan ráemelték Zoltánt. Ő közben egy pillanatra sem engedte el Márk kezét. Amikor már az autó száguldott a város felé vezető úton, intett, hogy hajoljon közelebb.
— Mondanom kell valamit… ha netán nem élném túl, könnyebb legyen a lelkemnek.
Márk szemét elhomályosították a könnyek, de lehajolt hozzá. Zoltán alig hallhatóan beszélt. Eszterről… a fiáról… és a saját hibáiról.
— Soha nem múlt el bennem az iránta érzett szerelem. A fiamat is szeretem, csak gyáva voltam kimondani. Bocsánatot sem tudtam kérni tőlük… Érted? Ígérd meg, hogy megkeresed őket. Add át, amit most mondok. Ígérd meg…
Egy könnycsepp gördült végig Márk arcán.
— Megígérem.
De Zoltán már nem reagált; eszméletét vesztette. Márk előrehajolt a sofőrhöz.
— Nyomd a gázt! Ez nem kirándulás, siess!
Amikor Zoltán magához tért, nehezen nyitotta fel a szemét. Eszter állt előtte. Tisztán látta az arcát. „Tehát meghaltam” — futott át rajta. Másképp hogyan lehetne itt Eszter? Újra lehunyta a szemét. Akkor ezek szerint ő is…? Keserű gondolat hasított belé: minden az ő hibája.
Valaki azonban megrázta a vállát.
— Ébredjen, hall engem?
Zoltán ismét kinyitotta a szemét. Egy fehér köpenyes orvos hajolt fölé. Tehát még él. Csak képzelődött.
— Hogy érzi magát? — kérdezte az orvos.
— Azt hiszem… rendben.
— A műtét jól sikerült. Most pihenjen.
Az orvos távozott. Zoltán óvatosan oldalra fordította a fejét. Ott volt megint Eszter. Kicsit idősebb, mint ahogy az emlékeiben élt, de kétségtelenül ő. És ekkor rájött: ez nem látomás. Fel akart ülni, hogy átölelje, hogy el ne tűnjön, hogy végre kimondhassa mindazt, amit évek óta magába fojtott. A fájdalom azonban végigszaladt a testén, és visszahanyatlott az ágyra.
Eszter gyengéden megfogta a kezét.
— Maradj nyugton. Nem megyek sehová.
— Eszter… — suttogta.
— Szia, Zoltán.
— Hogy kerülsz ide? Annyi mindent kell elmondanom. Hibáztam… rengeteget. Kerestelek benneteket, esküszöm.
— Tudom.
Komolyan nézett rá.
— Tudod? Honnan?
— A fiunk mesélt. Mindent. A barátodról is… és arról, milyen ember vagy valójában.
— A fiunk? — Zoltán értetlenül pislogott.
Eszter az ajtó felé fordult.
— Márk, gyere be!
A következő pillanatban Márk lépett az ágy mellé.
— Szervusz, Zoltán… apa.
Zoltán arcán átsuhant a felismerés. Nem kérdezett semmit. Csak sírni kezdett. Az az erős férfi, akitől még az erdő vadjai is tartottak, most könnyek között feküdt a kórházi ágyon.
Márk nem maradhatott sokáig — a kötelesség szólította —, Eszter azonban ott maradt. Egész éjjel Zoltán mellett ült, kezét a kezében tartva. Beszélgettek, emlékeket idéztek, kimondták a régen elhallgatott szavakat. Olyan sok év hallgatását kellett bepótolniuk, hogy az éjszaka szinte rövidnek bizonyult.
Egy hónappal később Zoltán már bottal a kezében, enyhén sántítva lépdelt a közeli bolt felé. Másik karjával óvón Eszter derekát ölelte. Nem volt szükség új esküre vagy papírokra: hivatalosan sosem váltak el. Most egyszerűen ott folytatták, ahol egykor félbeszakadt az életük.