Erzsébet az ablak előtt állt, és a novemberi esőt figyelte, ahogy az udvar szürke kövén szétterül. A vízcseppek lassan csorogtak lefelé az üvegen, egymásba olvadó, szabálytalan csíkokat húzva, mintha maga az ég siratná azt, amit ő még könnyek nélkül próbált elviselni. Pedig nem sírt. Csak mozdulatlanul állt, és újra meg újra lejátszotta magában, mi hangzott el alig egy órával korábban ugyanitt, a konyhában.
– Elfáradtam, Erzsi. Érted? Elegem van mindenből – legyintett István, olyan könnyedséggel, mintha harminchét közös évet söpörne le az asztalról egyetlen mozdulattal. – Külön szeretnék élni egy ideig. Csak magamnak.
„Csak magamnak.” A két szó úgy akadt meg Erzsébet torkán, mint egy lenyelhetetlen falat. A tűzhely mellől fordult felé, kezében még ott volt a merőkanál. A férfi az asztalnál ült, hátradőlve, tekintetét következetesen elfordítva róla. Ősz hajtincsei összevissza meredeztek, arcán többnapos borosta, rajta egy kifakult, megnyúlt póló. Hatvankét éves volt, és az elmúlt másfél évtizedben alig dolgozott rendesen. Hol az egészségére hivatkozott, hol a főnökségre, hol arra, hogy nem megfelelő a közeg.
– Külön? – kérdezett vissza Erzsébet, és maga is meglepődött, milyen idegenül cseng a hangja. – Válni akarsz?
– Ugyan már, dehogy! – tiltakozott István heves kézmozdulatokkal. – Miért kellene elválni? Csak egy kis külön élet. Szükségem van térre, szabadságra. Férfi vagyok, nem érzed?
Szabadság. Miféle szabadság hiányozhat annak, aki évek óta otthon tölti a napjait, miközben a felesége könyvelőként dolgozik egy építőipari cégnél, és havi hetvenezer forintért tartja fenn a háztartást? Erzsébet visszatette a kanalat a levesbe, majd elzárta a gázt. Az étvágy egy pillanat alatt elszállt.
– És ezt hogyan képzeled? – kérdezte csendesen.
– Körülnéztem már – élénkült fel István, szemében lelkes csillanás gyúlt. – Az Északi városrészben találtam egy egyszobás lakást. Nem drága, huszonötezer forint havonta. Teljesen elfogadható.
– Huszonötezer… – ismételte meg Erzsébet. – De nincs munkád.
– De neked van – felelte olyan természetességgel, mintha ez mindent megmagyarázna. – Jól keresel. Segíthetnél a bérleti díjban, meg egy kis megélhetésben. Végül is a férjed vagyok.
Abban a pillanatban valami elszakadt benne. Nem látványosan, nem zajjal – inkább halkan, mint egy túlfeszített cérnaszál.
– Tehát külön akarsz költözni, de az én pénzemből élnél? – kérdezte, és hangja fémesen csengett.
– Ne fogalmazz ilyen keményen – sértődött meg István. – Család vagyunk. Csak csendre vágyom, nyugalomra. Te majd néha átjössz, főzöl valamit. Hidd el, mindkettőnknek jobb lesz.
Azzal felállt, és bevonult a nappaliba. Kisvártatva megszólalt a televízió. Ugyanaz a jelenet, amely az utóbbi húsz évben szinte minden este ismétlődött.
Erzsébet visszalépett az ablakhoz. Az eső sűrűbben esett. Nem érzett sem éles fájdalmat, sem dühöt – inkább ürességet. Eszébe jutott barátnője, Judit, aki egy évvel korábban vált el. Akkor azt mondta: „Nem a hűtlenség a legrosszabb, és nem is a veszekedések. Hanem amikor rájössz, hogy kihasználnak, és ezt még csak nem is próbálják leplezni.”
Akkor nem értette. Most már igen.
Másnap István lendületbe jött. Felhívta a lakás tulajdonosát, időpontot egyeztetett, elment megnézni az ingatlant. Amikor hazatért, sugárzott az elégedettségtől.
– Remek hely! Tiszta, berendezett, rendes a tulaj. Egyhavi kaució és az első hónap előre – vagyis induláskor ötvenezer forint.
– Ötvenezer… – visszhangozta Erzsébet. – Ez a fizetésem fele.
– Csak most az elején! Utána már csak huszonöt. Meg mondjuk még tíz-tizenöt ezer az ételre. Nem sajnálod tőlem, ugye?
Sajnálja. A szó ott lógott közöttük, nehéz és kellemetlen súllyal. Vajon önző lenne, ha nemet mondana? Ennyi év, közös gyerek, átvészelt nehézségek után?
– István, még ott a hitel András autójára – próbálta megértetni vele. – Kezességet vállaltunk. És ott vannak a rezsiköltségek, az élelmiszer…
– András felnőtt ember, fizessen maga – legyintett a férfi. – A rezsi meg kevesebb lesz nélkülem. Ez így korrekt.
Korrekt. Furcsa értelmezése volt ennek a szónak.
Este felhívta őket András, a harmincöt éves fiuk, aki egy logisztikai cégnél dolgozott, és a párjával bérelt lakást.
– Anya, apa elég lelkes üzeneteket küld. Azt írja, új lakásba költözik. Mi történik? – kérdezte értetlenül.
– Nem válunk – felelte Erzsébet. – Csak apád külön akar élni.
– És miből? – jött azonnal a kérdés.
Erzsébet habozott, de végül elmondta. A vonal túlsó végén hosszú csend következett.
– Anya, ez komoly? Elköltözik, és te finanszírozod?
– Nem finanszírozom… csak segítek neki.
– Figyelj magadra! – emelte fel a hangját András. – Nyugdíj előtt álló férfi, nem gyerek. Nem tartozol neki semmivel.
Miután letette a telefont, Erzsébet a nappaliban heverő férjére nézett. István a telefonját görgette, néha elmosolyodott valamin. Magabiztos volt, mintha minden előre eldőlt volna.
És valóban így történt.
Három nappal később Erzsébet kivett ötvenezer forintot a megtakarításaiból, és a férje kezébe adta. István alig mondott köszönetet, csak annyit jegyzett meg: „Tudtam, hogy számíthatok rád.” Erzsébet némán figyelte, ahogy a bankjegyek eltűnnek a pénztárcájában, és azon tűnődött, mikor vált belőle puszta pénzforrás.
Szombaton költöztek. Két bőrönd, a kedvenc fotel és a hálószobai tévé is ment Istvánnal. Erzsébet szó nélkül segített csomagolni. Az egész olyan volt, mint egy rosszul megírt darab: a férj elhagyja az otthonát, de továbbra is a felesége tartja el.
– Indulok – mondta az ajtóban, és most először némi bizonytalanság csengett a hangjában. – Ne haragudj. Erre szükségem van. Mindkettőnk érdekében.
– Rendben – felelte higgadtan Erzsébet. – Vigyázz magadra.
Amikor az ajtó bezárult, a lakásban szokatlan, csengő csend telepedett meg. Végigsétált a szobákon. Tágasabb lett minden. Üresebb is. Leült a konyhában egy csésze teával, és próbálta beazonosítani az érzéseit. Szomorúság? Megkönnyebbülés? Harag?
Semmi. Csak üres tér belül.
A telefonja rezgett. Üzenet érkezett: „Megérkeztem. Szuper a lakás. Köszönök mindent, drágám.”
Drágám. Harminchét év házasság után ez a szó akkor került elő, amikor pénzre volt szüksége.
Az első héten István naponta jelentkezett. Elromlott a bojler – kellene egy kis plusz a szerelőre. Elfogyott az élelmiszer – tudna utalni ötezer forintot? Megfázott – a gyógyszerek drágák. Erzsébet utalt. Kérdés nélkül. Vita nélkül.
A munkahelyén is feltűnt a változás. Egyre többen néztek rá aggódva, mert a megszokott nyugalom helyett sápadt és levert volt. Egy délelőtt az egyik kolléganő odalépett hozzá az irodában, és halkan megkérdezte:
– Erzsébet, minden rendben van magával?