Talán még nincs minden elveszve.
Zoltán lihegve ért a nagynéni házához. Fel sem fogta, hogyan tette meg az utat. Amikor az ajtó kitárult, gondolkodás nélkül térdre rogyott volna, hogy könyörögjön. Megfogadta magában: többé nem nyúl italhoz, a puskától is megszabadul, csak Eszter bocsásson meg neki.
Csakhogy Eszter nem volt ott.
Ilona kemény tekintettel mérte végig.
— Elment — mondta szárazon. — Azt beszélik, a város felé indult. De lehet, hogy még messzebbre. Nekem sem árulta el. Csak annyit mondott: isten veled, talán soha többé nem találkozunk.
A mondat végén megremegett a hangja, majd becsapta az ajtót Zoltán előtt.
Zoltán nem adta fel könnyen. Kérdezősködött, mindenkit felkeresett, aki csak szóba jöhetett. Többször is beutazott a városba, hivatalokat, kórházakat járt végig, de Eszter után semmilyen nyom nem maradt. A faluban közben úgy néztek rá, mintha fertőző beteg lenne. A suttogások mindenhová elkísérték. Amikor adódott a lehetőség, hogy az erdészethez költözzön ki a rengetegbe, kapva kapott rajta. Ott legalább nem kellett állandóan az emberek szemébe néznie.
Élelmiszerért azonban időről időre vissza kellett mennie a faluba. Ahányszor belépett a boltba, a beszélgetések elhaltak. Az emberek kivárták, míg fizet és távozik, aztán újra felzúgott a múlt: húsz évvel korábbi történeteket rángattak elő, mintha tegnap estek volna meg.
Egyik nap rendkívüli bevásárlásra kényszerült. Másnapra segítőt ígértek neki a városból, és fel kellett töltenie a készleteket. A fiatalember frissen végzett erdészeti technikumban, nyári gyakorlatra küldték. Zoltán tudta, hogy télen kevés a munka, de a nyár sűrű és nehéz. Nem az számított, mennyire tapasztalt — csak legyen fürge, mert egyedül már nem győzte az ellenőrzéseket. Az orvvadászok egyre pimaszabbak lettek.
Másnap reggel egy terepjáró gördült a ház elé. Miklós szállt ki belőle, nagyot nyújtózva.
— Szép helyen élsz, Zoltán — jegyezte meg elismerően.
— Ne tereld a szót. Hol az ember, akit ígértél?
— A főút végén kiszállt. Azt mondta, gyalog jön tovább, körülnézne kicsit.
— Csak el ne tévedjen.
— Ugyan már. Makacs kölyök, ide fog találni. Egész úton kérdésekkel bombázott. Na, adj valamit enni.
Zoltán kint terített meg. Épp leültek volna, amikor feltűnt a fiatalember. Magas volt, erős testalkatú, tekintete nyílt és figyelmes. Bemutatkozott: Márk. Kezet mosott, mintha mindig is ott lakott volna, és jó étvággyal evett. Útközben rengeteg mindent észrevett az erdőben, és lelkesedéssel beszélt róla. Zoltán csak hümmögött, de látszott rajta, hogy tetszik neki a fiú hozzáállása. A legfontosabb, hogy szeresse a természetet.
Miklós hamarosan visszaindult a városba, így ketten maradtak. Márk nem volt terhére sem a ház körül, sem a munkában. Sőt, valahogy könnyebb lett minden. Nem beszélgettek sokat a múltról, inkább a feladatokra koncentráltak, de a csendjük sem volt feszélyező. Egy hónap elteltével Zoltán már csak „fiamnak” szólította. Együtt járták a határt, ismerték minden ösvényét. Zoltán megtudta, hogy Márknak van egy menyasszonya és egy édesanyja, akik ötszáz kilométerre élnek innen. Ő maga is mesélt az életéről, de Eszter nevét sosem ejtette ki.
A baj váratlanul érkezett.
Egy szokásos ellenőrzés során fegyveresekbe botlottak. Márk határozottan felszólította őket, hogy tegyék le a puskáikat. A férfiak, szemmel láthatóan ittasak, csak gúnyosan felnevettek. Erre Márk leemelte a válláról a fegyvert, Zoltán is követte a példáját. Az orvvadászok közül az egyik közelebb lépett hozzájuk.
— Engedjétek le a fegyvert, mert mi többen vagyunk. Itt senki sem talál rátok — fenyegetőzött.
— Ne próbálj ijesztgetni — vágott vissza Márk. — Meg fognak találni, és börtönbe kerültök.
Egy lépéssel előrébb ment.
— Tegyétek le a földre a puskákat. Jobban jártok, enyhébb lesz az ítélet.
Az egyik férfi hirtelen célra emelte a fegyverét. Zoltán észrevette a mozdulatot, és gondolkodás nélkül Márk elé vetette magát. Dördülés hasított a levegőbe, ő pedig összecsuklott. A banda vezetője üvölteni kezdett: