Alig telt el néhány perc, és a ház előtt már gyülekezni kezdtek az emberek. A kíváncsiság gyorsabban terjedt, mint a tűz a száraz szénában.
Zoltán belépett a szobába. Eszter még aludt, a kimerültség mély álomba húzta. A férfi a puska csövével megbökte a vállát.
— Kelj fel.
Az asszony lassan kinyitotta a szemét, ránézett, felült, majd szó nélkül a bölcső elé állt, mintha a testével akarná eltakarni a kisfiát.
— Zoltán… feküdj le inkább. Alig állsz a lábadon.
De ő tudta, ha most enged a szónak, elveszíti az elszántságát.
— Öltözz fel azonnal. És csomagold össze azt a kölyköt.
— Kölyköt? Így nevezed a saját fiadat?
— Nem az én fiam! Kinyílt a szemem végre.
Eszter hosszan a szemébe nézett. Látta rajta, hogy nem részeg düh beszél belőle, hanem valami makacs meggyőződés.
— A „szemnyitók” talán a te Gergőd volt? Akkor már értem…
Nem hagyta befejezni.
— Mondtam, siess! Vagy úgy mész ki, ahogy vagy.
Az asszony remegő kézzel bugyolálta be a gyermeket, a táskába bedobált néhány pelenkát, cumit, aztán karjába vette a kicsit.
— Indulj.
Az ajtóhoz lépett, kitárta, és a kapun túl meglátta a bámészkodó tömeget. Egy pillanatra hátrahőkölt volna, de a hátának feszült a fegyver csöve. Felszegte a fejét, és kilépett. Zoltán közvetlenül mögötte haladt.
A falu utcáján a menet lassan a széle felé tartott, mögöttük suttogó emberek sora. Valaki a tömegből rákiáltott:
— Zoltán, térj észhez! Mit művelsz?
Erre hirtelen megfordult, és a földbe lőtt a lábuk elé. A dörrenés visszhangja végigsöpört az utcán. Az emberek rémülten hátraugrottak, a kisfiú sírni kezdett Eszter karjában. Ő megszaporázta a lépteit.
Amikor elérték a falu határát, Zoltán megállt.
— Soha többé ne lássalak itt. Ha visszajössz, megöllek.
Ezzel sarkon fordult, és imbolyogva visszaindult. Otthon beesett a kanapéra, keresztben feküdt rajta, és azonnal elnyomta az álom.
Zoltán ritkán ivott, ezért másnap képtelen volt rendesen magához térni. Száraz torokkal nyögte:
— Eszter… egy kis vizet…
Csend felelt. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Üres volt a ház. Aztán meglátta a puskát, és mint egy ütés, úgy tért vissza minden emlék.
Eltelt egy hét. A ház kongott az ürességtől. Nem kívánta sem az ételt, sem az italt. Csak ült, bámult maga elé. Egyik nap a polcon matatott, amikor egy kis könyvecske akadt a kezébe. A gyerek egészségügyi kiskönyve volt. Már majdnem a szemétbe hajította, de mégis belelapozott. Az első oldalon vastag betűk: „koraszülött, a terhesség … hetében született”.
Koraszülött? Gergő azt állította, hogy az asszony félrelépett… Hogy a gyerek nem tőle van.
Zoltán kiviharzott a házból. Az emberek döbbenten nézték, ahogy végigrohan a falun.
— Már megint ivott? — suttogták.
De ő józanabb volt, mint valaha. Gergő házához érve meglátta az udvaron az anyját.
— Hol van Gergő? — lihegte.
— Bent. Két hete szinte folyamatosan iszik. De te mit akarsz?
Nem válaszolt, berontott a házba. Gergő az asztalnál ült, előtte üveg. Felnézett, gúnyos félmosollyal.
Zoltán ökölbe szorította a kezét.
— Mondd el még egyszer, kivel csalt meg Eszter?
A szobába belépett az anyja is. Gergő hallgatott.
— Válaszolj! Kitől lenne a gyerek?
Az asszony csattant fel előbb:
— Senkivel nem csalta meg! — majd a fiához fordult. — Beszélj már, te szerencsétlen! Mondd el, hogyan koslattál a barátod menyasszonya után! Hogy kergetett el a piszkavassal! És te még rágalmaztad is! Tudod egyáltalán, hol van most, mit él át a gyerekkel?
Zoltán úgy érezte, megnyílik alatta a föld. A levegő kiszorult a tüdejéből. Gergő ekkor éles hangon kiabálni kezdett:
— Mindig szerettem Esztert! Boldoggá tettem volna! De ő csak téged nézett, te állat! Nem érdemelted meg!
A többit már nem hallotta. Rohant. Átszáguldott a szomszéd faluba, oda, ahol Eszter nagynénje lakott, és közben egyetlen gondolat zakatolt benne: talán még nincs minden elveszve.