Zoltán – akit a faluban mindenki csak így hívott – ki nem állhatta a vidéki asszonyokat. Állandóan a kisbolt előtt csoportosultak, mintha se kertjük, se ház körüli tennivalójuk nem lenne. Csacsogtak, találgattak, mások életét boncolgatták. Amikor felkínálták neki az erdészállást, és vele együtt az erdei kunyhót, gondolkodás nélkül igent mondott. Szinte megkönnyebbült. Egyedül volt, senkihez nem kellett alkalmazkodnia – talán épp ez bosszantotta a pletykára éheseket.
Pedig régen minden másként alakult.
Akkor még nem Zoltánként emlegették, hanem egyszerűen Zoliként. Őrülten szerette Esztert, szinte a tenyerén hordozta. Úgy tervezte, hogy a katonaság letelte után kéri meg a kezét. A lány kikísérte a vonathoz, leveleket írt neki, türelmesen várta. Amikor leszerelt, úgy rohant haza, mintha szárnyakat kapott volna. Nem halogatták: beadták a papírokat, és hamarosan meg is tartották az esküvőt.
Zoltán természete kemény volt, hirtelen haragú. A faluban mindenki tudta, hogy mellette meg kell válogatni a szavakat. Eszter azonban egyáltalán nem félt tőle – talán épp ez ragadta meg benne. Amikor a felesége hét hónapra fiút szült, átfutott az agyán néhány sötét gondolat, de azonnal elhessegette őket. Eszter nem árulhatta el. Nem volt rá képes – legalábbis ezt hitte.
Aztán jöttek a „jóakarók”. Elejtett félmondatok, sejtelmes utalások. És végül a legjobb barátja, Gergő, aki állítólag felnyitotta a szemét. A legjobb barát nem hazudik – így gondolta.
A garázsban ültek azon az estén. Esztert és a kisfiút egy hete hozták haza a kórházból. Zoltán aznap fejezte be az új fürdőház alapját, elfáradt, inni támadt kedve. Gergő váratlanul toppant be. Eszter sosem kedvelte őt, ezt Zoltán is tudta, ezért inkább fogta az üveget, és kivonultak a garázsba. Tágas hely volt, leültek egy munkapadra. Egy kupica, még egy. Aztán Gergő megszólalt.
– Na, milyen érzés apának lenni?
– Még fel sem fogtam – vont vállat Zoltán. – Olyan apró, hogy semmit sem ért az egészből.
Gergő elhúzta a száját.
– Kicsinek mind aranyos… akár a sajátod, akár másé.
Zoltán úgy tett, mintha nem hallotta volna ki a célozgatást. Újratöltött. Gergő ivott, majd fürkészve nézett rá.
– És a nevedre íratod?
Erre már felemelte a fejét.
– Ne kerülgess, Gergő. Ha mondani akarsz valamit, mondd ki. Ha csak a levegőt rázod, annak nem lesz jó vége.
Gergő ösztönösen hátrébb húzódott.
– Mit magyarázzak? Mindenki beszél róla. Csak te nem tudsz semmiről. Eszter nem volt épp magányos, míg távol voltál.
– Kivel? – Zoltán hangja rekedt volt, a tekintete elsötétült.
– Nem tartottam gyertyát. De látták. Többször is. Hajnalban ment haza. Ha neked így jó, neveld fel más gyerekét.
Azzal Gergő az ajtó felé hátrált, majd eltűnt az éjszakában.
Zoltán töltött magának még egy pohárral.
Az esküvő után azonnal beköltöztek a házba, amelyet a szüleitől örökölt. Ők még a katonaság előtt meghaltak. Eszter árvaként nőtt fel, egy nagynénjénél, a szomszéd faluban. Közösen újították fel a házat, kifestettek, rendbe tették az udvart. Eszter virágokat ültetett, színt vitt az udvarba. Zoltán azt hitte, sínre került az életük. Idővel talán még egy kislány is születik… Ehelyett most itt ült, és a fejében visszhangoztak a kimondott szavak.
Egész éjjel ivott. Hajnalban, amikor a teheneket hajtó asszonyok hangja beszűrődött az utcáról, feltápászkodott. A garázs sarkában álló ládához lépett, felnyitotta, és elővette a puskáját. Megvizsgálta, töltve van‑e. Aztán bizonytalan léptekkel elindult a ház felé. Éppen akkor haladt el az utcán Ilona, a falu legnagyobb pletykafészke – és mire Zoltán benyitott az ajtón, a hír már útnak is indult a házak között.