A dobozok mellett ott sorakozott a cipőgyűjteménye is – azok a limitált darabok, amelyeket külön megrendelésre, külföldről vadásztatott le magának. Azt mondta, este beugrik értük, „amikor úgyis jön a kulcsért”.
Bementem a konyhába, feltettem vizet forralni. A régi Tefal vízforraló rekedtesen zúgni kezdett – túlélte a költözésünket és két felújítást is, makacsabb volt, mint a házasságunk. Elővettem a telefonomat. Négy nem fogadott hívás. Mindegyik Márktól.
Nem hívtam vissza. Felültem a párkányra, és néztem, ahogy Szeged esti fényei lassan kigyúlnak. A város kékes-sárga derengésbe burkolózott, mintha valaki finoman rátekert volna egy dimmert az égre.
17:12-kor ötödször is megcsörrent a készülék. Most felvettem.
– Teljesen megőrültél?! – Márk hangja úgy karcolt a vonalban, mint fém a üvegen. Nem üvöltött, inkább kapkodta a levegőt. – Itt vannak nálam a végrehajtók! Az irodában! Azt mondják, zárolták a számlákat tizenkét millió forint miatt! Nóra, ez mégis mi a franc? Miféle „Stroy-Snab”? Semmivel sem tartozunk nekik, az Levente cége volt!
Kortyoltam egyet a vízből. Hideg volt és teljesen íztelen.
– Az volt, Márk. Levente két hete eladta az üzletrészét. A tartozás viszont maradt. Valódi, átutalásos számlák. A te aláírásoddal az egyeztetési jegyzőkönyveken.
A vonal túlsó végén csattanás hallatszott, mintha az öklével csapott volna az asztalra.
– Te tudtad! Direkt csúsztattad elém azt az oldalt a közjegyzőnél! Esküszöm, tönkreteszlek! Holnap pert indítok a lakásért! Kiperellek belőle, és mehetsz Gyulára anyád mellé a sufniba!
Ránéztem a körmeimre. A körömágyamnál már látszott a lenövés, ideje lenne időpontot kérni manikűrre.
– Nem fogsz kiperelni, Márk. Emlékszel a kiegészítő megállapodásra? Közvetlenül az alap szerződés után írtuk alá. Abban rögzítettük, hogy a lakásfelújítás a te önkéntes hozzájárulásod a közös életünkhöz, és nem jár vissza, ha a céget különválasztjuk. Te magad mondtad Erikának: „Írjanak bele, amit akarnak, csak ez a tehén végre szálljon ki a kft.-ből.”
Csend. Sűrű, feszülő csend. A háttérben valaki épp betonvas-rendelésről vitatkozott.
– Nór… – a hangja hirtelen elvékonyodott, szinte könyörgő lett. – Nóra, tizenkét millió… A céges számlán kétszázezer van. Bérleti díj, Vivien fizetése, a srácok bére… Ez csőd. Személyes csőd! Soha többé nem kapok hitelt, még egy autót sem írathatok a nevemre…
– Márk – sóhajtottam. Eredetileg valami csípőset akartam mondani, de rájöttem, nincs hozzá kedvem. Fárasztó volt már a harag is. – Te akartál „egyedüli tulajdonos” lenni. Most az vagy.
– Segíts… – suttogta. – A bátyád… tudna beszélni velük. Vonják vissza a keresetet. Visszacsinálunk mindent. Adok neked hetven százalékot az üzletből. Csak mentsd meg a számlákat!
– Nem kérek hetvenet. Százat sem. Egy dolgot akarok: holnap délelőtt tízig vidd el a cipőidet az előszobámból. Ha nem, felteszem őket a Jófogásra féláron. El fognak menni egy óra alatt.
Bontottam a hívást.
Az előszobában zizegés hallatszott: a Kiflitől rendelt zacskó lecsúszott a komódról. Tésztát és virslit hozattam. A legegyszerűbb vacsorát. A havi 68 400 forintos fizetésem mostantól kizárólag az enyém volt. Senkinek nem kellett belőle „márkaépítésre” vagy BMW-alkatrészre félretenni. És ez a gondolat meglepően könnyűvé tette a levegőt a lakásban.