A tekintetében egy pillanatra valami különös villant meg – talán együttérzés, talán csupán a szakmai érdeklődés hideg fénye.
— Igen, Nóra? — kérdezte kimérten.
— Azt szeretném tudni — mondtam nyugodt hangon —, hogy Márk pontosan tisztában volt-e azzal, hogy a 8.12-es pont nem a lakásról, hanem a saját, személyes kezességvállalásáról szól.
Erika ajka alig észrevehetően megfeszült.
— Kötelességem volt szó szerint felolvasni a teljes dokumentumot. Megtettem. Ő pedig kijelentette, hogy mindent ért.
Bólintottam, aztán kiléptem az épület elé. Szegedet már megülte a májusi hőség, a levegő vibrált az aszfalt felett. A bejáratnál egy fehér Lexus várakozott — Márk ezek szerint taxit hívott, nehogy egy autóban kelljen hazajönnünk. Leengedte az ablakot, és vigyorogva felém intett azzal a kezével, amelyben az aláírt példányt szorongatta.
— Szia, Nóri! Ne haragudj! Felhívom Vivit, megünnepeljük a nagytakarítást!
A kocsi hirtelen kilőtt, kipufogógázt és forró aszfaltszagot hagyva maga után.
Odamentem a saját Mazdámhoz. Régi darab volt, 2014-es, és valamiért nem tartotta számon vagyontárgyként. Beszálltam. A kezem nem remegett. Egyszerűen első próbálkozásra elfordítottam a kulcsot a gyújtásban.
Elővettem a telefonomat, és visszahívtam a Radics utcai ügyvédet.
— Halló, Gábor?
— Igen, Nóra. Aláírtátok?
— Igen. A nyolcadik pontot el sem olvasta.
A vonal túlsó végén papírok zizegtek.
— Remek. Akkor gratulálok. Az Ural-Spec-Design mostantól kizárólag az ő öröme. A „öröm” mellé jár a tizenkétmillió-négyszázezer forintos tartozás a Stroy-Snab-Service felé.
Hallgattam.
— Gábor, biztos vagy benne, hogy működni fog? Hogy az a nyilatkozat, amelyben az üzletrészért cserébe magára vállalja a teljes adósságot, valóban mentesít engem?
— Teljes mértékben. A jogszabály lehetővé teszi, hogy az egyik tulajdonos a százszázalékos irányítás és eszközállomány átvétele mellett az összes kötelezettséget is magára vállalja, ha ezt rögzítik. Ő pedig saját kezűleg írta alá, hogy minden hitelezői igénytől mentesít téged, és a Stroy-Snab felé fennálló tartozást személyesen rendezi.
Befejeztem a hívást.
A Stroy-Snab-Service felé fennálló követelés teljesen valós volt. Csakhogy Márk azt hitte, hogy az a cég az ő „házi” vállalkozása, amelyen keresztül eddig a pénzeket mozgatta. Nem tudta, hogy három hónappal korábban a tulajdonosi lánc végén a debreceni unokatestvérem jelent meg. És azt sem, hogy a tegnapig papíron létező, „technikai” adósság mára hivatalos, azonnali behajtási igénnyé vált.
Az órám 15:40-et mutatott.
Húsz perc múlva Márk beér az irodába, ahol már várja a futár az előzetes fizetési felszólítással. Tizenkétmillió-négyszázezer forintról. És a személyes bankszámlái zárolásáról, biztosítéki intézkedésként.
A Sheinkman utcai lakás felé szándékosan lassan vezettem. Nem félelemből. Egyszerűen először három év után nem kellett rohannom, hogy az „elfáradt úrnak” időben az asztalra kerüljön a tökéletes vacsora a delikátboltból. Leparkoltam az udvarban, a kerék kissé nekikoccant a járdaszegélynek; a tompa ütés a térdemben visszhangzott.
Felmentem az emeletre. A lakás üresen kongott, minden hang túl élesen verődött vissza a falakról. Márk holmija még az előszobában sorakozott: három hatalmas bőrönd és egy doboz a gondosan gyűjtött, limitált kiadású sportcipőivel, amelyeket külföldről hozatott. Azt tervezte, hogy este ugrik be értük, „amikor jön a kulcsért”.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és hagytam, hogy a csend végre ne nyomasszon, hanem felszabadítson.