A Malisev utcai közjegyzői irodában fülledt, nehéz levegő ült meg. A helyiségben dohos iratok szaga keveredett az olcsó „Tengeri szellő” feliratú légfrissítő émelyítő illatával és azoknak az embereknek az izzadtságával, akik ide érkeztek, hogy papíron darabokra szabják a közös életüket. Egy kemény, bordó műbőrrel bevont széken ültem, és a kezemet bámultam. A gyűrűsujjamon halvány, világos csík jelezte a helyét annak a karikának, amit reggel vettem le, és gondolkodás nélkül beledobtam a neszesszerembe egy régi szájfény és egy drogériás blokk mellé.
Velem szemben Márk terpeszkedett kényelmesen, mintha egy tárgyaláson ülne, nem pedig a házassága romjai között. A BMW kulcsát lóbálta, a kulcstartón az a plüssmedve himbálózott, amit a harmincadik születésnapjára adtam neki. Akkor még hittem abban, hogy az „Ural-Spec-Design” közös álom, közös jövő. Nem pedig Vivien új táskáira és végtelen online rendeléseire szolgáló pénzcsap.
— Mi van, lefagytál? — pillantott az órájára türelmetlenül. — Írd már alá. Erika nem szeret várni, tele a naptára. Örülj inkább, hogy nagyvonalú vagyok: a lakást békén hagyom. Lakj csak ott, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.
Erika, a közjegyző, akinek az arcán az a fáradt rezignáció ült, amit csak túl sok emberi aljasság látványa alakít ki, szó nélkül elém tolta a vagyonmegosztási szerződés három példányát.
— Nóra, áttanulmányozta a dokumentumot? — kérdezte száraz, zizegő hangon. — A megállapodás szerint lemond az „Ural-Spec-Design” Kft.-ben lévő üzletrészéről a férje javára. Cserébe Márk lemond a Scheinckman utca 114. alatti ingatlanra vonatkozó igényeiről. Így helyes?
Lapozni kezdtem. Márk elégedetten hümmögött. Meg volt győződve róla, hogy sakkban tartott. Három hete sulykolta belém ugyanazt: „Nóra, a felújításra négy millió forint ment el. Minden számla nálam van. Olasz csempe, tölgy parketta. A bíróság közös vagyonnak minősíti a lakást, és pislogni sem lesz időd. Vagy átírod a felemet, vagy zároltatom, és pereskedünk évekig. Ezt akarod? Mondj le a cégről, és szabad vagy.”
Azt viszont nem tudta, hogy előző nap három órát töltöttem egy Radiscsenko utcai ügyvédi irodában egy csendes, idős jogásszal. Kétezer forintért átnézte az iratokat, és talált bennük egy apró, de annál élesebb tűt, amit el lehetett rejteni a sorok között.
— Igen — feleltem végül, miközben kiszáradt torokkal próbáltam nyelni. — Aláírom.
A toll súlyos volt, hideg fém. Mindhárom példányon gondosan leírtam a nevem: „Sokolovszka”. Utoljára. Egy hét múlva ismét a lánykori nevemet fogom használni: Martynova.
Márk szinte kitépte a kezemből az írószert. A kézjegye széles ívű, kihívó firka volt. Az ötödik oldal aljára sem nézett rá igazán — arra a részre, ahol apró betűkkel sorolták fel az „egyéb kötelezettségeket”.
— Na, ennyi — pattant fel, amint Erika ráütötte a bélyegzőt a papírokra. — Vége, aláírtad. Szabad vagy. Repülj, kismadár. A cuccaidat holnapig vidd el. Ja, és a BMW kulcsát tedd le az asztalra. Az autó a cég nevén van, a cég pedig mostantól száz százalékban az enyém.
Elsőként rontott ki az irodából, az ajtót sem tartotta meg. A folyosón visszhangzott a cipője kopogása a járólapon.
Én lassan a mappámba csúsztattam a saját példányomat.
— Erika — szólítottam meg halkan.
Felnézett rám. A tekintetében egy pillanatra valami különös villant meg.