– Meglepő, de tényleg nem – feleltem végül halkan.
Ilona ujjai könnyedén simultak az enyémre; a keze szinte súlytalan volt, akár egy madár szárnya.
– Büszke lehet magára – mondta csendesen.
– Nincs ebben semmi hősiesség – ráztam meg a fejem. – Egyszerűen nem volt más választásom.
– Néha épp ez a bátorság – válaszolta. – Amikor sarokba szorul az ember, és mégsem roppan össze.
Csend ereszkedett közénk.
Aztán váratlanul megszólalt:
– Benedek figyeli magát.
– Ilona…
– Nem vesztettem el a szemem világát – halk mosoly bujkált a hangjában. – És ne próbálja elhitetni velem, hogy maga ezt nem észlelte.
Nem feleltem.
– Magányos fiú – folytatta. – Mindig is az volt. Az édesanyját korán elveszítette, mondtam már. Túlságosan befelé fordult, túlságosan hozzászokott, hogy mindent egyedül oldjon meg. – Kis szünetet tartott. – László négy éve halt meg. Benedek a temetésen egy könnyet sem ejtett. Láttam rajta, mennyire szenved, mégsem sírt.
– Mindenki másképp gyászol.
– Igen. Csakhogy ő mindent magában hordoz. – Lehunyta a szemét. – Attól tartok, ha én is elmegyek, még inkább bezárkózik.
– Nem az én dolgom rendbe hozni az életét – mondtam halkan.
– Nem is. Az az ő útja. – Megint szünet. – Én csak észrevettem valamit.
Azon az éjszakán Benedek tovább maradt. Ilona állapota romlott, ezért háziorvost hívtak. Végül nem történt komolyabb baj – kimerültség, gyengülő szervezet, amely lassan feladja a küzdelmet. Az orvos távozott, Márk az édesanyja mellett maradt, Benedek pedig kiment a tornácra.
Utána vittem a kabátját, amit a folyosón felejtett.
– Hideg van – jegyeztem meg.
A vállára terítette, de nem bújt bele.
– Szerinted érzi, hogy… – nem nézett rám – hogy már nincs sok ideje?
– Azt hiszem, igen – feleltem. – És úgy tűnik, megbékélt vele.
– Megbékélt… – ismételte elgondolkodva. – Nem értem, ezt hogyan lehet.
– Talán nem egyik napról a másikra történik.
– Én még nem tartok ott.
Olyan őszintén mondta, olyan védtelenül, hogy összeszorult a mellkasom.
– Erre senki sincs felkészülve – válaszoltam.
– Vesztettél már el közelállót?
– A szüleimet. Anyát hét éve, apát három éve.
– És hogyan…?
– Sehogy. Ment tovább az élet. Ez az egyetlen lehetőség.
Felém fordult. A sötétben az arca kevésbé tűnt szigorúnak, a vonásai ellágyultak.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta halkan. – Tudom, furcsán hangzik.
– Nem hangzik furcsán – feleltem.
Egymás mellett álltunk, a novemberi ég tiszta volt, csillagokkal tele – ritka ajándék ebben a városban.
– Sikerült már lakást találnod? – kérdezte hirtelen.
– Még nem. Nem volt rá időm.
– Ne kapkodj. – Rövid szünet. – Úgy értem, a költözéssel. Maradhatsz itt, ameddig szükséges.
Ránéztem, de ő továbbra is az eget figyelte.
– Köszönöm.
Ilona december elején, álmában ment el. Csendesen. Márk ott ült mellette az utolsó napokban szinte megszakítás nélkül. Amikor hajnalban megérkeztem, azonnal éreztem a különös, sűrű csendből, hogy valami végérvényesen megváltozott.
Benedek fél órán belül megérkezett. Felment az emeletre, sokáig nem jött le. Amikor végül megjelent, az arca megint zárt volt, mint mindig, de a keze finoman remegett.
Márk a konyhában ült egy kihűlt tea mellett.
– Nyugodt volt az utolsó percekben – mondta. – Aludt, és mosolygott. Nem képzelem.
– Tudom – feleltem.
– Beszélt rólad is. – Rám emelte a tekintetét. – Azt mondta, jó, hogy éppen te találtál rá a hirdetésre. Hogy néha az élet pontosan oda sodorja az embert, ahol dolga van.
Nem tudtam megszólalni.
– Megkedvelt téged – tette hozzá. – Gyorsan, a maga módján, de igazán.
A temetés után Márk visszautazott Párizsba. Másként távozott, mint ahogy érkezett: ő és Benedek a kapuban megölelték egymást. Rövid, kissé ügyetlen ölelés volt, mégis őszinte – nagybácsi és unokaöcs, akik túl későn, de végre valóban egymásra találtak.
– Nyáron jövök – mondta Márk.
– Várni foglak – felelte Benedek.
Több szó nem esett, és talán nem is volt rá szükség.
Lassan elkezdtem összepakolni. A munkám véget ért. Új szobát kellett keresnem, állást találni, ismét elölről kezdeni – mindazt, amit hetek óta igyekeztem nem végiggondolni.
– Hová készülsz? – szólalt meg Benedek az ajtóból.
– Pakolok.
– Azt látom. De hová?
– Egyelőre sehová konkrétan. Kiveszek egy szobát valahol…
– Katalin.
Ahogy kimondta a nevemet, megálltam.
– Nem vagyok jó az ilyesmiben – mondta nehézkesen. – Ezért inkább egyenesen fogalmazok. A nagymamámnak igaza volt: figyellek. Hetek óta. És nem szeretném, ha csak azért mennél el, mert véget ért a feladatod.
Hallgattam.
– Nem lánykérés – tette hozzá halvány iróniával. – Csak… ne siess. Ha van hová menned, menj. De ha nincs, maradj. Majd kitaláljuk.
– Majd kitaláljuk – ismételtem.
– Igen.
Néztem ezt a komor, zavarba jött férfit, aki nehezen beszél az érzéseiről, mégis megpróbálja.
– Rendben – mondtam végül. – Kitaláljuk.
Bólintott, majd az ablak felé fordult, mintha ott könnyebb lenne állnia.
Odakint hullani kezdett az első hó. Ilona azt mondta egyszer, hogy az első hó tisztábbnak mutatja a világot, mint amilyen valójában. Talán igaza volt.
A bőröndöt visszatoltam a sarokba, és kimentem a konyhába vizet forralni teának.