– És most mi lesz velünk, Balázskám? Hogyan tovább? – zokogta megtörten Emese, miközben könnyes szemmel a vejére nézett.
Balázs tanácstalanul toporgott előtte. Soha nem tudott mit kezdeni a síró asszonyokkal, a meghatottság teljesen lefegyverezte.
– Majd csak megoldódik valahogy… – felelte végül rekedtesen, mintha maga sem hinne igazán a szavaiban.
Gyerekkora óta csak a nagymamája, Ilona szólította őt Balázskának. Tízéves volt, amikor a szülei egy tragikus balesetben életüket vesztették, és a nagymama nevelte fel. Az asszony egész életében egy gyár konyháján dolgozott szakácsként. Nem keresett sokat, de szeretetben és gondoskodásban soha nem volt hiány. Balázs huszonöt éves volt, amikor Ilona örökre lehunyta a szemét.
Addigra már ő is a nagymamája nyomdokaiba lépett: kitanulta a szakácsmesterséget, és ugyanabban az üzemi étkezdében helyezkedett el.
Kedves arcú, jóravaló fiú volt, kissé testes és meglehetősen hallgatag. A lányok nemigen figyeltek fel rá, ezért teljesen váratlanul érte, amikor az új könyvelő odalépett hozzá.
– Szia, Kinga vagyok – mutatkozott be vidáman. – Nincs kedved eljönni velem moziba? Valami premier lesz ma este.
– Én… nem is tudom… – hebegte Balázs zavartan.
– Akkor megbeszéltük – vágta rá a lány, esélyt sem adva a visszakozásra. – Kilenckor találkozunk a mozi előtt!
Mosolyogva elsietett a barátnőihez, akik a gyárkapunál várták.
Balázs még percekig mozdulatlanul állt, próbálva felfogni, mi is történt vele. Egész délután azon tépelődött, valódi meghívást kapott-e, vagy csupán tréfát űznek belőle.
Végül mégis elment.
– Egy szál virág igazán belefért volna – ugratta Kinga játékosan.
– Én csak… – kezdte volna mentegetőzve.
– Ugyan, majd legközelebb! – nevetett a lány, és határozott mozdulattal karon ragadta, befelé húzva a moziba. – Most már tartozol nekem.
Az első közös este után Kinga egyre gyakrabban hívta el: hol kávézni, hol sétálni a parkba, máskor koncertre. Egy hónap sem telt bele, és már otthonosan mozgott Balázs szerény, kétszobás lakásában.
A férfi nem bánta. Tetszett neki a lány élénksége, még ha néha túl sokat is beszélt – de az újdonsült szerelmes szemében ez eltörpült.
Újabb hónap múltán Kinga bejelentette: gyermeket vár.
– Na, most mi lesz? Faképnél hagysz, vagy elveszel feleségül? – kérdezte hunyorogva.
– Miért hagynálak el? – nézett rá értetlenül Balázs, akinek mindig kellett néhány másodperc, hogy feldolgozza a váratlan híreket.
– Hát, sokan ezt teszik… Mindegy. Akkor gyere, bemutatlak anyának – döntött a lány. – Ne izgulj, rendes asszony.
Emese, Kinga hatvanéves édesanyja, valóban kedves, melegszívű nő volt, s különös módon nagyon emlékeztette Balázst a saját nagymamájára. Soha nem ment férjhez; harminchét évesen vállalta a lányát, saját elhatározásból. Évtizedeken át ápolónőként dolgozott a helyi kórházban, és nyugdíjasként is vállalt műszakokat egy magánrendelőben.
Az első perctől Balázskának, sőt kisfiamnak szólította a vejét. A férfi egy hónap múltán már anyának hívta őt.
Kinga ilyenkor csak mosolyogva csóválta a fejét.
– Ti aztán gyorsan összemelegedtetek! – jegyezte meg csipkelődve.
Az esküvő után a fiatalok Emeséhez költöztek, Balázs lakását pedig bérbe adták, hogy legyen plusz bevételük.
Amikor elérkezett az idő, megszületett a kisfiuk, Benedek. A baba szépen fejlődött, nyugodt természetű volt, és érkezése teljesen új fejezetet nyitott mindannyiuk életében – olyat, amely örömöt hozott, de hamarosan komoly próbatételeket is tartogatott számukra.