– A fiát.
– Maga nem ismeri a teljes történetet.
– Annyit tudok, amennyi elég.
– Mit tud? – A hangjában először jelent meg valami élő rezdülés. Nem düh volt, inkább valami metszőbb, felkavaróbb. – Márk húsz éve nem tette be ide a lábát. Nem jött el, amikor a nagyapám meghalt. Nem jött, amikor Ilona három éve kórházba került. Párizsban él, a saját világában, és néha eszébe jut, hogy valahol létezik egy anyja.
– Most mégis haza akar jönni.
– Most. Amikor már késő bármit helyrehozni.
– Joga van eljönni és elköszönni.
– És neki joga van nem látni azt, aki ennyi fájdalmat okozott.
– Erről Ilona dönt – feleltem nyugodtan. – Nem ön.
Felállt, tett néhány lépést a konyhában, majd újra. Végül az ablaknál állt meg, háttal nekem.
– Gyenge – mondta halkan. – Ha idejön, és megint… ha összevesznek, ha valami rosszat mond…
– Benedek László – szólaltam meg óvatosan. – Sokkal gyengébb, mint gondolja. Lehet, hogy nincs két hónapunk sem. És ha Márk nem jön el, és Ilona meghal… ezzel hogyan fog együtt élni?
Nem válaszolt.
– És ő hogyan fog?
Hosszú csönd telepedett közénk.
– Tényleg látni akarja? – kérdezte végül.
– Kérdezze meg tőle.
Nem tudom, mi hangzott el közöttük azon az estén. Nem hallgatóztam, bár a régi házak falai nem tartanak meg semmit igazán. Foszlányokat így is elkaptam: Ilona el-elcsukló hangját, Benedek rövid feleleteit. Aztán csend. Majd egy hang, amit először nem tudtam hová tenni – néhány másodperc múlva ismertem fel, hogy sírás. Férfisírás. Visszafojtott, alig hallható.
Kimentem a konyhába, és teát főztem.
Benedek körülbelül egy óra múlva jött le. Leült velem szemben az asztalhoz. Szó nélkül elé toltam a csészét.
– Holnap felhívom – mondta.
– Rendben.
– Igaza volt. – Érzelemmentesen közölte, mintha egy tényt állapítana meg. – Ez nem az én döntésem.
– Szereti őt – mondtam. – Ezért próbálja védeni. Érthető.
Rám nézett. Először nem méricskélt, nem ítélkezett.
– Miért lett ápoló? – kérdezte.
– A férjem lecserélte a zárakat. Lakás kellett.
– Komolyan?
– Teljesen.
Az arca alig észrevehetően megváltozott.
– Akkor tulajdonképpen szerencsénk volt a válásával – jegyezte meg.
Váratlanul ért. Nem találtam rá szavakat.
Márk Korabljov öt nap múlva érkezett.
Az ajtóban pillantottam meg: magas, őszbe hajló férfi, valamivel hatvan fölött, bőrönddel a kezében. Az arca olyan volt, mint aki nehéz útra készül, és pontosan tudja, mi vár rá.
– Jó napot – köszönt enyhe akcentussal. – Maga Katalin?
– Igen.
– Benedek azt mondta, hogy maga… – elakadt. – Köszönöm.
– Várja – mondtam. – Második emelet, balra az első ajtó.
Lassan indult felfelé, a korlátba kapaszkodva.
Benedek a nappaliban állt az ablaknál, a kertet nézte. Megálltam az ajtóban.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte.
– Helyesen döntött.
– Majd kiderül.
Vártunk. Ő mozdulatlanul az ablaknál, én a polcon sorakozó könyveket rendezgettem, anélkül hogy egyetlen címet is felfogtam volna. Eltelt egy óra. Aztán még fél.
Amikor Márk lejött, a szeme vörös volt, de az arca megváltozott. Mintha valami súlyos teher könnyebb lett volna.
– Enni kér – mondta. – Gombalevest.
– Elkészítem.
Márk Benedekre nézett. Benedek visszanézett rá. Húsz év hallgatása állt közöttük – szinte tapinthatóan. De nézték egymást. Ez már valami volt.
– Maradhatok? – kérdezte Márk halkan. – Egy ideig…
– Igen – felelte Benedek röviden. – A földszinten üres a vendégszoba.
A következő három hét alatt a ház megváltozott.
Kívülről minden ugyanaz maradt: a szürke falak, az ablak előtt álló fenyők, a parketta panaszos recsegése. Belül azonban elmozdult valami. Márk és Ilona órákon át beszélgettek – mindarról, amiről húsz éven át nem. Néha nevetés szűrődött ki, máskor sírás. És voltak hosszú, sűrű csöndek, amelyekben talán több fért el, mint bármilyen szóban.
Márk meglepett. Csendes, figyelmes ember volt, finom, váratlan humorral. Nem úgy segített, mint egy külső segítő, hanem mint egy fiú: úgy igazította a párnákat, ahogy Ilona szerette, francia verseket olvasott neki, és az utolsó őszi virágokat hozta be a kertből.
Benedekkel keveset beszéltek. De a jeges udvariasság eltűnt közülük.
Egy este kimentem a kertbe, és mindkettőjüket ott találtam a fenyő alatti padon. Nem szóltak, csak ültek egymás mellett. Visszafordultam a házba.
– Katalin – hívott Ilona egy este, abban a különös órában, amikor már sötét van, de még nem teljesen éjszaka.
Bementem, megigazítottam a takarót, leültem az ágya mellé.
– Meséljen a férjéről – kérte.
– Miért?
– Maga sokat tud rólam. Szeretném én is ismerni magát.
Hallgattam egy ideig.
– Nincs nagy történet. Fiatalok voltunk, összeházasodtunk. Azt hittem, ő az igazi.
– És nem az volt?
– Inkább csak megszokott. A kettő nem ugyanaz.
– Nem bizony – bólintott.
– Tizenkét évig éltem egy lakásban, amit az otthonomnak hittem. Aztán egy nap lecserélte a zárakat, és rájöttem, hogy soha nem is volt az.
– Fájt?
Ránéztem.
– Már nem annyira.